A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2015. december 28., hétfő

Karácsonyi lidércnyomás - novella

Sziasztok!
Kicsit késve, de szeretnék kellemes ünnepeket kívánni minden olvasómnak és ez alkalomból írtam egy novellát. Remélem tetszeni fog nektek, bár a karácsonyi hangulatot talán lerombolhatja! :) 
Dorothy Large


KARÁCSONYI LIDÉRCNYOMÁS


A karácsony neki nem olyan volt, mint másoknak. Nem olyan, mint a filmekben, versekben, csilingelő dalokban vagy a mesekönyvekben. Neki a csillagszóró fényjátéka nem volt több csupán valaminél, ami látószervét zavarta. A lassú vagy gyors ütemű dalok csak sértették fülét. A mézeskalács és különféle édes sütemény illata, borzalmas, undorító szag volt neki.
Bart gyűlölte a karácsonyt. Ki nem állhatta a hideget, a fagyos hófúvást, a képmutató hangulatot, a személytelen ajándékozást. De amit a legjobban utált és megvetett, ami számtalan álmatlan éjszakát okozott számára, az a dagadt, piros, fehér szakállú vénember volt, aki a „ho-ho-ho” morgáson és nyöszörgésen kívül nem volt képes más beszédre. Kirázta a hideg tőle. Megbolondult ha csak rá gondolt. A csengőjének hangjától legszívesebben felkötötte volna magát. Termetesen, foltos zsákja akkora volt, hogy akár tíz rémült és sikoltozó kisgyermek is elfért volna benne. Az öregember szemében mindig megcsillant valami játékos huncutság, bohókás pajkosság, valami olyan földöntúli ragyogás, amitől Bart tudta, ha még egyszer találkozik vele, meg kell ölnie.

* ~ *


Bart gyermekkorában rajongott a Télapóért, aki egy éjszaka leforgása alatt az összes kisfiút és kislányt képes volt megajándékozni. Csodálattal hallgatta róla édesanyja meséit, ábrándozva figyelte a filmeket, melyben ő volt a főszereplő, s amint leesett az első hó, izgatottan várta a karácsonyt. Abban az egy hónapban Bart minden nap elmosogatott, kitakarította a szobáját, megcsinálta a leckéjét, segített anyukájának cipelni a nagy bevásárlószatyrokat, amit a nő csak egy boldog mosollyal nyugtázott. Kitakarította csizmáját, megígérte az apjának, hogy nem fogja zavarni őt munka közben. Akkoriban édesapja új állást kapott, ezért költöztek el több mérföldnyire addigi otthonuktól. A szülei nagyon boldogok voltak az új lehetőség miatt, amivel sok pénzt kerestek. Az új házban akkor volt Bart első karácsonya. A kandalló felé zöld és piros zoknikat aggattak, a hatalmas karácsonyfa tündökölt és csillogott a rengeteg dísztől és kis csengőtől, az ablakokat üvegfestékkel készített hópelyhek fedték, az ajtón egy hangulatos koszorú függött, Bart szíve pedig megtelt melegséggel és kitörő izgalommal. Az apja megígérte neki, hogy idén hozzá is eljön a Télapó, mivel nagyon jó kisfiú volt.

Mikor eljött a nagy nap, Bart egész nap csak ugrándozott, karácsonyi dalokat énekelt és az ajándékaival szemezett a karácsonyfa alatt, amiket csak akkor nyithat ki, ha a Télapó megérkezett. Anyukája egész nap finom kalácsokat és süteményeket sütött, az egész házat belengte a fahéj és a karácsonyfa illata. A rádióban karácsonyi zenék szóltak megállás nélkül, a tévében ünnepi filmek váltogatták egymást, örök klasszikusokkal.  Minden annyira meghitt és hangulatos volt. Mintha csak a szeretet és a boldogság meleg, puha karja ölelte volna körbe az egész világot. 
Korán kezdett sötétedni, s mikor Bart meghallott egy csengőszót a bejárati ajtó irányából, szíve hevesen kezdett dübörögni. Szülei egymásra néztek és mosolyogtak. Ugyan abból az irányból felhangzott az ismerős "ho-ho-ho" és a fiú úgy érezte, szíve fel fog robbanni.
- Gyere, Kicsim - szólalt meg az édesapja. - Engedjük be, ne fagyoskodjon odakint.
Kézen fogva sétáltak az ajtóig, mögöttük az anya pedig kezében egy fényképezőgéppel figyelte őket, lágy mosollyal az arcán. 
Az ajtó lassan kinyílt, a küszöbön pedig egy pocakos, piros ruhába öltözött, szakállas ember állt, arcán széles mosollyal. Bartnak ki kellett tekernie a nyakát, hogy feltudjon nézni a magasra nőtt Télapóra. 
- Jöjjön be! - invitálta édesapja, miközben Bart meg sem bírt szólalni a boldogságtól. Az öregember bejött, ismét hallatott egy "ho-ho-ho"-t, majd leguggolt Bart elé, hogy a szemébe tudjon nézni. Télapónak sötét, barna lélektükre volt, melyben valami kis huncutság csillogott. Ajkai széles mosolyra húzódtak, a távolból egy vaku villanása tűnt fel mögöttük. 
- Szia Bart! - szólalt meg mély, dörmögős hangján. 
- Sz-szia! 
- Úgy hallottam, jó kisfiú voltál az idén.
Bart lassan bólogatni kezdett, egész testében remegett az izgalomtól, hiszen végre találkozott vele, a hősével, a Télapóval. 
- Hány éves vagy?
Ismét villant a vaku.
- Nyolc.
- Mit szólnál ha kibontanánk az ajándékaidat? Tudod, meg kellett várnom, míg elalszol az éjszaka, hogy be tudjam őket csempészni. Apukád figyelmeztetett, hogy minden évben próbálsz fent maradni és meglesni engem - kacsintott. 
Bart a Télapóval kézen fogva sietett az ajándékai felé. Együtt bontották ki a távirányítós kiskocsit, a pöttyös labdát, a mesekönyveket, együtt ették meg a tucatnyi édességet, s eközben Bart félelme mintha nem is lett volna, úgy elillant és nyíltan nevetgélt és beszélgetett a Télapóval egész este. Úgy érezte, még sosem volt ennél boldogabb. Az öreg ember megsimogatta a fejét és a kezét, felvette a vállára és úgy játszottak és mikor már ideje volt mennie - hiszen még rengeteg dolga volt - a Télapó egy puszit nyomott a feje búbjára. Apukája kikísérte őt, Bart pedig a továbbiakban anyukájának áradozott az ő hőséről. 

Ezek után nem emlékezett túl sok mindenre. A következő két évben egy ismeretlen férfi szinte minden nap meglátogatta őket. Apja úgy mutatta be neki, hogy " a bácsi a papa főnöke. Nagyon kedves ember. " 
Bartnak ismerős volt a férfi - akit édesapja csak Mr. Blake-nek hívott -  s mikor leguggolt hozzá egy sötétbarna szempárral nézett farkasszemet. Úgy érezte, hogy ezt a komiszságot és huncutságot, melyet a férfi szemében látott megvillanni, már látta valahol. Mintha már találkozott volna vele, mintha már ismerné.
Eleinte csak félórára ugrott be, megittak Bart papájával egy kávét reggelente, beszélgettek, majd közösen munkába indultak. Nem sokkal később Mr. Blake már délutánonként is megjelent. Egyre gyakrabban állított be hétvégenként, kisebb ajándékokkal a kezében, amit Bart és anyukája, Morena kapott. A fiú kisautókat kapott, csokoládét és cukrot, majd a meglepetések drágábbak és nagyobbak lettek. Telefon, videojáték, ajándékutalványok és különféle belépőjegyek. Bartolomeo rettenetesen örült az ajándékoknak, de a papája főnökében még mindig nem bízott.
A férfi homlokát mély barázdák szelték, mandulavágású szeme komiszságot sugallt, orrlyukai tágak voltak, ajka pedig mindig cserepes és vékony. Magas, görbe hátú, vékony férfi volt, mindig öltönyben.
Ezek után egyre gyakoribbak lettek az olyan alkalmak, mikor Bart és Mr. Blake kettesben maradtak. Bartolomeo szülei moziba mentek, koncertekre jártak és étteremben töltötték az estéket. Ez idő alatt a papa főnöke vigyázott a fiúra, természetesen ingyen.
Együtt építettek várat fakockákból, nézték a tévét a bézs színű kanapén, a férfi esti mesét olvasott neki, betakargatta és néha még egy nyálas, undorító " jóéjt puszit " is adott a homlokára, amit Bart mindig fintorogva törölte le.
Egy este azonban Mr. Blake más volt. Szemét állandóan Barton tartotta, ahogy a fiú játszott. Szülei akkor éppen az egyik barátjuknál vacsoráztak, így ők megint kettesben maradtak. Bartolomeo próbált egész este távol maradni a férfitől, de az még a fürdőszobába is követte és némán, mosolyogva végignézte, ahogyan a fiú megmosakszik és felöltözik.
Nem sokkal később Bart már ágyban volt, rajta a Superman-es pizsamája és szőrmés takarója, az ágya szélén pedig Mr. Blake ült, s közben a fiú szőke tincseit simogatta. Nem mondott egy szót sem, sötétbarna szemét végig rajta tartotta, ajkai pedig olyan széles mosolyra húzódtak, hogy félő volt, felszakad a bőr az arcán. Bart rettegett, sírni akart és az anyukájával szeretett volna lenni. Azt hitte, hogy ennek a rémálomnak sosem lesz vége. Eldöntötte, hogy meg fogja mondani az apjának, hogy utálja Mr. Blake-et és soha többé nem akarja látni.
A férfi elkezdte simogatni a fiú könnyáztatta arcát, majd vékony, tejfehér nyakát, s egyre lejjebb haladt hatalmás, ráncos kezével. Remegő hátát, vékony csípőjét és apró fenekét.
Bart sírva fakadt, zokogott és ordított, a papa főnöke pedig csak csendben visszahúzta a kezét és mosolyogva bámulta tovább.
Ez az eset többször is megismétlődött, akárhányszor Bart szülei elmentek otthonról. A fiú nem sok mindenre emlékezett a szobájában történtekre, de az tudta, hogy rettenetesen fájt neki. Másnap nehezen ment neki a járás és az ülés.

- Papa! - a fiú hangja remegett az egyik nyári reggelen, mikor már tényleg úgy érezte, a fájdalom szétfeszíti az egész testét. Szeme karikás volt, mivel az éjszaka nem aludt egy percet sem. Szőke haja kócosan tapadt verejtékes homlokára és tarkójára.
- Igen, Kincsem? - szólt szomorúan az apa, mikor meglátta a fiát. Előre tudta, hogy mit akar neki mondani, ő maga is rettegett már ettől a naptól.
- Mr. Blake... - kezdte halkan, aztán kitört belőle minden. Zokogva mesélte el apjának, hogy a papa főnöke miket művelt vele éjszakánként,  úgy, ahogyan gyermeki szókincse megengedte neki,
- Bart... kezdte. - Ezen... minden kisfiú átesik egyszer. Ez a felnőtté válás folyamata - az apa elfordult, hogy letörölje könnyeit, majd remegve folytatta: - Nem tudom meddig fog tartani, de... ígérem egyszer majd vége lesz.
- Téged is bántott a Télapó mikor kicsi voltál?
A férfi szemében egy kis meglepődöttség játszott, de inkább a szégyen és bánat különböző árnyalati örvénylettek benne.
- Mióta tudod, hogy a papa főnöke a Télapó?
- Az egyik este aközben folyton azt mondogatta, hogy "ho-ho-ho". "Ho-ho-ho."
Az apja felküldte a szobájába, de Bart még az emeletről is hallotta, ahogyan a férfi keservesen zokog.

* ~ *

Bartban tizennyolc éves korában tudatosult, hogy mi történt vele. Másfél éven keresztül tartott ez az egész rémálom, míg Bart végül nem bírta tovább. Elmondta az anyjának az egészet és azt is hozzáfűzte, hogy tudja, hogy ez a felnőtté válás része, de egyszerűen már nem bírja elviselni tovább a fájdalmat és a rettegést. Ezek után soha többé nem látta már a papa főnökét. Sőt, még az apját is csak hetente egyszer. A szülei - miután Bart beszélt az anyjával - rögtön elköltöztek egy hotelba, míg nem találtak egy új házat, ami fele akkora sem volt, mint a régi otthonuk. Az édesanyja többé nem beszélt az apjával és próbált vele minden kapcsolatot megszüntetni. Bart húszéves korában tudta meg, hogy a papája az elejétől tudott a dologról, de nem mert közbeavatkozni, mert félt, hogy elveszíti az új, jól fizető állását. 

- Helyette a családját vesztette el - mondta szomorúan az anyja, mikor róla beszéltek. A fiú akkor látta őt utoljára. Nem volt hajlandó találkozni vele ezek után. Nem telt bele két évbe, az apja alkoholista lett, majd egy részeg pillanatában, a szégyenben, bűntudatban és bánatban fulladozva, egy csendes téli éjszakán felakasztotta magát. 
" Mondjátok meg a fiamnak, hogy szeretem. "
Csupán ennyi volt belevésve a fehérre meszelt plafonba. 
Bart harmincéves volt, mikor az anyja is meghalt. Egy decemberi napon gázolta el egy autó, ami a fagyos útról kisodródott a járdára. Finoman szólva sem lett Bart kedvenc időszaka a tél. December közeledtével pedig eluralkodott rajta a gyűlölet és az undor, minden évben érezte a fájdalmat, a szenvedést és a megaláztatását, a szomorúságot a szülei válása miatt, a csalódottságot a Télapóban. Sosem tudta elfelejteni a vele történeteket. 

Bart a temetésen ismerkedett meg Florencével. Édesanyjának egy barátnőjének a lánya volt, akivel ezután rendszeresen találkozgattak. Hosszú, homokszínű haja volt, hatalmas pillákkal keretezett zöld szeme, pisze orrát szeplők borították, ajkait pedig állandóan rózsaszín rúzs fedte. Két hónapja jártak, mikor összeköltöztek, s szűk keretek között, de boldogan éltek, ilyen rövid ismertség után is. Bart éjjeliőrként dolgozott az egyik áruházban, míg Florence ápolónő volt és gyakran kellett éjszakai műszakot vállalnia, így a nappalokat együtt tudták tölteni. Gyakran mentek sétálni a városba, kacsákat etetni a mólóra, Florence szívesen járt kávézókba, Bart pedig a legnagyobb örömmel vitte el őt ilyen helyekre. 
Ismét közeledett a karácsony, Bart pedig megmondta a lánynak, hogy nem szeretne ünnepelni, amit Florence - habár nem értette miért - de elfogadta.
Az a bizonyos nap sem volt különleges semmiben, annak ellenére, hogy a szeretet ünnepe volt. Bart próbálta kizárni az egész életéből a karácsonyt. Még véletlenül sem kapcsolta be a rádiót, inkább a telefonján hallgatta a kedvenc zenéit. Mosogatás közben szemét meredten a kezében fekvő koszos, konyhakésen tartotta, hogy még véletlenül se tekintsen ki az ablakon túlra, ahol az egész világ fehérbe öltözött.
Bart erősen súrolta a konyhakést, de a makacs foltok nem akartak lejönni róla.
- Baart! - hangzott fel Florence csilingelő hangja.
- Igen, Szívem? 
- Tudom, hogy nem szeretsz ünnepelni, dee... - húzta el a mondatot, hogy még jobban fokozza a feszültséget. - Van neked egy meglepetésem. Ehhez neked csak meg kell fordulnod és a tiéd is!
Érezte a lány forró leheletét a nyakán felszaladni. A férfi hatalmas gyomorideggel fordult hátra, s látta, hogy barátnője szólásra nyitja a száját, de utolsó mondata végleg Florence-be szorult. 
A szőke szépség még sikoltani sem tudott, mikor Bart a kezében lévő konyhakéssel elmetszette a torkát. Az ismerős piros, mikulás sapka leesett a fejéről és a vértócsába esett, ami a lány alatt gyűlt össze. Pár másodperc alatt meghalt. Formás keblét csupán a piros, hópelyhekkel mintázott melltartó takarta, s egy ehhez illő tangát is viselt mellé. 
Bart nem hitte el azt, amit látott. Nem hitte el, hogy mit tett. Zokogni kezdett, üvölteni, magához szorította Florence vérben fürdött testét, ajkait csókolta, haját simogatta, de szerelmét már semmi sem hozhatta vissza. 
A férfi egész testében remegett, a bánat könnyei szántották végig vérpettyes arcát, s ekkor agyát elöntötte a szürke köd. Vicsorított fogaival, s a benne lassan szétáramló düh olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna. Úgy érezte már nem bírja tovább, muszáj volt mindent kiadni magából valamilyen formában, egyszerűen ki kellett engednie a másfél éven tartó molesztálás emlékét, az apja árulását és a két legfontosabb nő halálának fájdalmát.
Anélkül, hogy felöltözött volna, kitépte az ajtót és kivágódott a decemberi, csípős és fagyos utcára, kezében pedig a vérben fürdött konyhakést markolászta. 
Szeme kitágult és belőle patakoztak a kövér könnycseppek, szája őrült, széles vigyorba rándult, s fogai kerítése mögül halk, de annál tébolyultabb nevetés tőrt fel, újra meg újra. Nagy léptekkel haladt előre, céltudatosan, talpa alatt recsegett a frissen lehullott hó. A fehér utcákat a lámpák, a házakból kiszűrődő fények és a boltok neon felirataik világították be. Az első sikolyok és lábdobogások akkor töltötték be a csendes környéket, mikor a járdákon bóklászó járókelők észrevették Bart ruháján és arcán csillogó vérfoltokat. A férfi, mintha meg sem hallotta volna, csak ment előre, egyenesen, az első áruház bejáratáig, ahol az ajtóban egy piros ruhába öltözött, szakállas, pocakos vénember állt, kezében csengő. amit megállás nélkül rázott, s ajka közül felhangzott a jól megszokott "ho-ho-ho."
Bart elméjét elöntötte a düh, a méreg, a fájdalom és a bosszúállás vágya, melyet sehogy sem tudott legyőzni. A férfi észrevette Bartot:
- Kellemes ünn... jól van, Uram? - nézett végig rajta. - Hívjak esetleg egy mentőt?
Ő viszont nem válaszolt a jelmezes férfinak, csak felemelte remegő kezeit. A hold fénye megcsillant a vörös pengén, s mielőtt bárki bármit mondott volna, a télapónak öltözött ember nyakát Bart egy mozdulattal elmetszette. Hangos haláltusát hallatott, újabb sikolyok törtek fel az áruházban és az utcán is, a vér beterítette a bolt ablakait és a fehér havat is. Bart elvigyorodott, majd tovább indult.
Az adrenalin dübörgött az ereiben, a szíve hevesen döngette a mellkasát, egész testében remegett, de ezek ellenére is felgyorsította lépteit. Olyan túlvilági öröm és boldogság futott végig a testén, ami ámulatban ejtette, de mindeközben megrémítette. Hasonló érzés volt, a reggeli cigarettájának első slukkja, mikor letüdőzi a nikotint, majd a füstöt egyfajta megkönnyebbüléssel fújja ki. S mint ahogy káros szenvedélyével, tudta, hogy ezzel sem tud majd leállni. 
A következő sarkon megint találkozott Vele. Ebben az alakjában már vékonyabb és alacsonyabb figura volt. De a messziről is bűzlő szakáll nála is ott csüngött az arcán. s vérvörös ruhája az ő bűnös testét és lelkét is takarta. Ő viszont nem szólt semmit, csak némán hátrálni kezdett. Bart felemelte a kését és rávetette magát. Szinte nem is érezte a hó jéghidegét a tarkóján és a ruháján, miközben ott hemperegtek a járdán. A férfi küzdött a halál ellen, ott ütötte Bartot, ahol érte, próbálta elvenni a kését, de a nagy dulakodás közben Bartolomeonak sikerült a szívébe döfnie a kést. A télapó még volt annyi ereje, hogy segítségért kiáltson, végül örökre elhallgatott. 
Messziről sziréna hangja csapta meg a fülét. Sietősen kitépte a kést a kosztümös férfi mellkasából, ami kissé nehezen ment. Futó léptekkel haladt előre, tudta, hogy nincs sok ideje, de úgy érezte, bosszúja még nem teljesedett be egészen. 
Nem sokára megpillantott egy újabb áruházat, s már messziről látta a jól ismert piros ruhát, de ahogy egyre közelebb ért, rájött, hogy a Télapó bent áll a kirakatban. Odalépett, hogy szembe nézzen vele, mielőtt betöri az üveget és a nyakába szúrja a kést, de akkor valami egészen mást pillantott meg.
Ő volt az. Saját maga volt a Télapó. Látta tükörképét a dér fedte kirakatban, ahogy fején ott pihent a piros sapka, tetején fehér bojttal. Látta, ahogyan a hosszú szakáll lelóg egészen a mellkasáig és látta, ahogyan egész ruháját beborítja az az undorító piros szín.
Bart elméjét annyira körbevette az őrület és a téboly, hogy nem tudta felfogni ép ésszel, hogy a sapka és a szakáll csupán csak egy kirakati kellék, s ruhája is csak azért piros, mert rengeteg vér borította be. Abban a pillanatban, ahogy Bart meglátta magát a "sátán" öltözetében, elméje megbomlott. A világ összetört számára, nem bírta feldolgozni az őt érő traumákat. 
A sziréna hangja egyre közelebbről hangzott fel, a házfalak visszaverték a piros és a kék fényeket, néhol újabb sikolyok törtek fel. A számtalan rendőrautó bizonytalan sebességgel szántották az utcákat, meg-megcsúszva a fagyos utakon, de mire odaértek, már csak Bart vérbe fagyott testét találták meg a kirakat előtt.

8 megjegyzés:

  1. Szia, kedves írónő! :)
    Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, mert valamilyen eszméletlen lett ez a novella! A fordulat a végén egészen meglepett, és csodálkoztam is azon, hogy a véres jelenetek ellenére belemerülve tudtam olvasni. Gratulálok, valószínűleg a csodálatos leírások, érzelmek feledtették el ezt velem! Sok sikert a továbbiakban!

    Üdvözlettel,
    Norina P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Norina!

      Nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, igazán sokat jelentenek! Örülök, hogy tetszett a novella, köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál nekem! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  2. Drága Dorothy!
    (nem tudom, emlékszel-e rám, én dícsértelek itt hosszú sorokon keresztül :))

    Azon nem csodálkozom, hogy ilyen horrorisztikus hangulatú lett a novella. Azon sem, hogy ahogy az eddig verseidet/novelláidat olvasva, megfogott a stílusod. Azon sem, hogy e komment után feliratkozom.

    Csak azon csodálkozom, hogy hogyan sikerült ennyire eszméletlenül fantasztikusan nagyszerűt alkotnod. Igen, őrült kicsit, igen, nehezen emészthető, igen, nem az a tipikus karácsony-hangulatú. De ettől függetlenül szuper. Most lehet, hogy egy kicsit morbid leszek (sőt biztos, hogy az leszek :P), de tetszettek azok a véres leírások, mert azokat csinálod a legjobban. Nem is igazán "tetszettek", mert néha nagyot nézek, hogy milyen undorítóak, de valóságosak. Ezt most dícséretként mondom. :)

    Millió puszi,
    Tiziano Aimée

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Tiziano Aimée!

      Természetesen emlékszem rád, mivel te mindig jó hosszú véleményt írtál nekem!:3

      Nagyon örülök, hogy tetszett a novella, remélem a közel jövőben sem okozok majd csalódást és, hogy a többi kis irományom is elnyeri majd a tetszésedet.
      Köszönöm a dicsérő szavakat és a hosszú véleményedet, nagyon sokat jelent nekem!
      Köszönöm, hogy itt voltál, olvastál és, hogy írtál nekem! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  3. Hű, én már nem sok mindenen lepődöm meg, de ez az írás igazán megfogott és olyan jó nagy sokkot okozott, hogy most itt ülök és csak az van a fejemben, hogy woah, meg azta...
    Lenyűgöző novella. Te meg nagyon tehetséges vagy!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon örülök, hogy tetszett a kis irományom, sokat jelent! Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál nekem és köszönöm még a kedves szavakat is! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  4. Imádtam! Mondom én, akinek a Karácsony a legkedvesebb ünnepe és tél a kedvenc évszaka. :D Nagyon tetszett, hogy elkezdted a jelennel, majd a múltból visszatértünk és lassan átléptünk a jövőbe. :3 Szerettem, hogy nem emlékezett a "gyerekszobában" történtekre, hiszen a sokk ilyen hatással volt rá. Egyszerűen imádom ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sheena!

      Nagyon boldog vagyok, hogy tetszett ez a novella, a borongós és tragikus hangulata ellenére is. Köszönöm szépen, hogy itt voltál és olvastál, a véleményed pedig nagyon sokat számít nekem! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés