A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2013. június 9., vasárnap

Ne áruljátok el Minót! - novella

Sziasztok, ezt a novellát egy versenyre küldtem, ezért kicsit hosszabb ( 6 oldalas ) , de remélem elolvassátok. Ez is egy olyan jellegű írás, amit erősebb idegzetűeknek ajánlok.  



Ne áruljátok el Minot!
Mino szerette az embereket, de Ők már kevésbé szerették Minot, kellemetlen külseje miatt. Minonak nagy, zsíros és pattanásos arca, távol ülő barna szemei – melyeket egy vastagkeretes szemüveg foglalt össze – széles orra és szája volt. Haja mindig zsírosan és hanyagul foglalta a helyet a fején. A lányok kinevették Őt, mikor közeledni próbált, a fiúk pedig megverték, már gyermekkorában is. Minonak sosem voltak barátai, a szülei pedig nem szerették. Ezt mindenki tudta a Fehér akác utcában. Mikor Mino tizenkét évesen kórházba került, amiért egyik osztálytársa megverte, senki sem látogatta meg Őt. Még a saját szülei sem.
Mino nagyon magányos volt. Esténkét az ágyba vizelt, miközben rémálmok kínozták gyermeki agyát – ami lássuk be, akkor sem volt a legnagyobb. Ekkor kezdett kitalálni magának új barátokat. Ezek a barátok szerették Minot, úgy ahogyan van, ahogyan megszületett. Mino is szerette Őket és mindig hallgatott rájuk, nem tudván, hogy a képzelgések csupán a saját elméjének születése volt. Ostoba, ostoba Mino … de Ő tényleg elhitte, hogy valaki még szereti ezen az átkozott világon. 
Azóta Mino felnőtt. Mino utálta az embereket és az emberek is utálták Őt. Neki már csak a „barátaira” volt szüksége, akik mindig mellette álltak.
Mino emlékezett az előtte sebesen cikázó nőre még gyermekkorából. Lucy Stafford volt, aki nevetve kosarazta ki Minot tizennégy évesen. A felnőtt nő könnyedén kerülte ki az embereket a forgalmas utcákon, hazafelé sietett. Lucyn egy tűzpiros, testre simuló ruha volt, mogyoróbarna haja pedig egy nagy kóctömegként verdeste a hátát. Mino tudta miért siet ilyen gyorsan haza. Épp most csalta meg a férjét. Ebben a hónapban már hatodszorra. 
Ne hagyd elmenni!
Mino gondolkodás nélkül engedelmeskedett legjobb barátjának és Lucy után eredt, tisztes távolságból követve Őt.
Lucy Stafford halkan csúsztatta be a kulcsot a lyukba, majd elfordította a zárat és a lehető leghalkabban kinyitotta, majd becsukta maga után az ajtót. Ledobta magáról magas sarkúját, majd bekukkantott a konyhába és a nappaliba. Elmosolyodott, hisz nem talált itthon senkit.
Leült a krémszínű kanapéra, amit az idióta férje bank kártyáján vásárolt magának. Pont úgy, mint azt a ruhát, ami rajta van. Vagy, mint a cipőt az ajtó előtt. Lucy bekapcsolta a tévét, amiben valami idióta jóslás kellős közepén tartott a hatvan éves banya. Előkapott egy szál cigarettát a táskájából, majd meggyújtotta és mélyet szívott belőle, egy piros rúzsnyomot hagyva rajta.
Az egész szobát csak a televízió nyomasztó fénye világította be. Lucy boldogan nézte a felfelé kúszó, gomolygó szürke füstöt.
Hirtelen megszólalt a telefonja.
– Mi az már? – morogta, majd cigijét a szájában hagyva, előhalászta a mobilját a táskájából. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott.
Normál esetben kinyomta és visszatért volna az öreg ribanchoz, aki a tévében motyogott valamit, de Lucy agyát elködösítette a fél üveg bor, amit még a házassági tanácsadójánál fogyasztott el, egy jó hancúr után.
– Igen? – szívott bele újra a cigijébe. A vonal túlsó végén csak hangos zihálást hallott, semmi mást. – Hallom, hogy ott vagy, barom! – emelte fel a hangját, mikor megelégelte a várakozást.
– Megismered a hangom? – szólalt bele végül valaki. Lucy csodálkozva pislogott, majd próbálta megerőltetni a memóriáját, de semmi. Nem hiába próbálja óvni Lucyt a férje az alkoholtól.
– Bocsi – vont vállat, majd visszanyelt egy nevetést.
– Igazán kár … – a háttérben autók zaja hallatszott vissza.
– Elmondanád végre a neved? – dünnyögte, miközben újra rágyújtott.
– Nincs rá szükség – Lucy hallotta, ahogyan az ismeretlen egy lépcsőn halad valamerre és minden egyes lépése visszahangzott. Ismerős volt neki ez a hang.
– N-ne szórakozz velem! – dünnyögte Lucy mérgesen, szíve pedig egyre hevesebben vert. – Nyögd ki, hogy mit akarsz! É-és egyáltalán honnan tudod a számom?
A férfi nem válaszolt. A háttérben a lépések elhalkultak, végül pedig megszűntek. Egy ideig csend állt be, Lucy arcáról izzadság folyt, vérvörös ajkait pedig beharapta és várt. A tévé hangja elcsendesült, a nő fülét pedig telefonáló hangos zilálása töltötte be. Majd egy újabb hang a telefonban. Egy rozoga ajtó nyikorgása. De ezt nem csak a telefonban hallotta, hanem szinte maga mellett. Lucy szájából kiesett a cigaretta, és a földre zuhant. A telefonban egyenletesen sípolás hangzott fel, háta mögött pedig súlyos léptek. Valaki mögé futott. Lucy ijedten fordult hátra, de már nem láthatott semmit.
Az egész úgy kezdődött, hogy Jason Stafford vécéje eldugult. Ekkor az ötvenes éveiben járó férfi szakembereket hívott, akik alapos vizsgálás után rögtön rendőröket hívtak. Na jó, nem rögtön. Először hánytak. 
Lucy Stafford maradványainak egy része ragadt a lefolyóba, a másik része pedig a csatornában úszkált. A történet még a híradóba és az újságokba se került be. Vannak olyan dolgok, melyekről egy átlag ember nem szívesen hall.
Mr. Wald, harmincas éveiben járó nyomozó – kinek arcát borosta tarkította, ezzel öregebbé téve Őt tíz évvel – acélgyomorral rendelkezhetett. Szem rebbenés nélkül nézte végig, ahogyan próbálják a testrészeket leválasztani a lefolyó faláról. Gondolatai folyton kattogtak, kerekei egy pillanatra sem álltak le. Mindenképpen el akarta kapni azt a mocskos disznót, aki ezt művelte.
Mino fejére húzta a takarót, sötét szobájának sarkában és próbálta visszatartani kövér könnyeit. Beleharapott az ajkába és érezte a vér jellegzetes ízét a szájában. Minden apró neszre megugrott a szíve, egész teste rázkódott. Az orrából és a szeméből származó váladék lefolyt a száján és az állán. A bűntudat mardosta az egész testét, úgy érezte, nem bírja már tovább. Halk nyivákolásba kezdett, majdnem felordított. Lépések zaja ütötte meg a fülét, csoda, hogy meghallotta a saját hangja mellett. Magába fojtott minden kitörőbe készülő nyögést és fülelt. Halk, női kacaj, kecses szökkenések.
Ne félj Mino!
Mino megkönnyebbülve felsóhajtott. Csak Dorothea az, Mino szerelme. A férfi kikukucskált a takaró mögül és megpillantotta a szalmaszőke nőt, aki megszólalásig hasonlított Mino középiskolás német tanárnőjére. A legelső szerelmére.
Dorothea vörös ajkai mosolyra húzódtak, majd lehajolt, hogy Mino szemeibe tudjon nézni, de a férfi nem talált semmi érdekeset a nő tekintetében. Tekintete délebbre vándorolt.
Újra meg kellene tennünk!
Mondta egy férfias hang Dorothea mögött, majd megjelent egy izmos fiatalember, aki az apja egyik régi barátjára, Coltonra hasonlított. Mino sokat ábrándozott arról, hogy lecseréli a saját hurkáit, Colton izmaira és kockáira.
Melletted, leszünk és segítünk!
Mr. Wald épp az ebédhez készülődött, mikor hívást kapott. Gyilkosság történt a Rózsa utcában, alig pár órával később Lucy Stafford megtalálása után. Mr. Gale Wald azonnal autóba szállt és a helyszínre hajtott.
A levegőben hányás szaga úszott és hangos zokogás tört fel az egyik oldalról. Egy fiatal nő esett térdre, mikor rájött, hogy férje a komposztálóban talált örök nyugalomra. Feldarabolva, csak úgy, mint az előző áldozat.
– Ki képes ilyen szörnyűségre?! – ordított teljesen kikelve magából, majd arcát kezei közé temette.
Nincsenek ujjlenyomatok, nincsenek hátramaradt DNS-ek. Nincsenek nyomok. Semmi, amin Mr. Wald és munkatársai elindulhatnának.
– Azt hiszem, ezt hívják tökéletes gyilkosságnak – morogta maga elé a férfi, szemöldökét ráncolva.
Komposztáló? Micsoda amatőr!
Mino kétségbeesetten dörzsölte le magáról a vörös folyadékot. 
Hé, ez nem egy elbaszott horror film!
Barátai harsány nevetése elszomorította a férfit, de tudta, hogy csak viccelnek vele. Hisz Ők ösztönözték a gyilkosságra. Szemeit mégis keserű könnyek fátyolosították, bele kellett harapnia az ajkába, hogy ne engedjen utat nekik.
Nem kell visszatartanod a könnyeket, Mino! Sírj csak, bőgj úgy, mint a gyengék.
Kacagott Dorothea.
De a harctéren nincs helye a könnyeknek! Légy férfi és öld meg azokat, akik hazudtak neked.
– Sosem bocsátom meg nekik! – dörmögte mérgesen a férfi, kezeiről pedig csak nem akart lejönni az odaszáradt vér. Már vörösre súrolta karjait.
Nem is kell. A bosszú jó dolog, megnyugtatja a lelkedet.
Suttogta Colton, a férfi pedig elhatározta magát.
Allyson Montgomery – fiatal családanya és hűséges feleség – elvitte gyermekeit az iskolába, majd bevásárolt, és miközben hazafelé tartott, együtt dúdolgatott a rádióval. Mikor beért a lakásba, korom sötét volt. Letette a táskáját és a szatyrait a konyhába, majd az ablak felé indult, hogy felhúzza a rolót.
Belépett a nappaliba, hangos kattanás. Allyson szemei kitágultak, majd hangos sikítással a földre esett és a lábára pillantott.
Egy medvecsapda szúrta át talán még a csontjait is. Spriccelt a vére.
Torkát hangos sikoly tépte, miközben szemeiből könnyek folytak. Ökölbe szorította a kezét és segítségért kiabált. Pár perc múlva valaki belépett az ajtón és lassan becsukta maga mögött.
– Segítsen, kérem! – üvöltötte kétségbeesetten. – Segítsen! Segítsen!
Egy kövér férfi lépett elé, piszkos, kék pólóban – ami kicsi volt rá – és egy kopott fekete melegítőben.
– Hívja a mentőket, kérem! Segítsen! Segítsen! – kiabált Allyson, miközben hatalmas fájdalom rágta.
– Szóval nem ismer fel – motyogta a férfi, majd arcára egy hatalmas mosoly ült ki, megvillogtatva ezzel félig rohadt fogait.
Allyson nem könyörgött tovább. Fejét a selyem szőnyeg szőrméi közé dugta és úgy sikoltozott. Majd pár pillanat múlva nehezen felemelte a fejét, fájdalommal teli tekintete pedig a férfira tévedt.
– Miért? – nyögte. – Gyerekeim vannak, kérem. Nagyon picik még. Alig lehettem még velük. Nem akarok meghalni! Miért? Miért nekem kell meghalnom?
Egy pillanatra csend állt be a szobába, csak a nő hangos zilálását lehetett hallani.
– A halott lányok nem hazudnak!
Hatalmas vértócsa a szőnyegen és még pár vércsepp a falakon. Mr. Wald ezt látta a szobában, mikor belépett. Dühösen nézett körbe újra és újra, de semmi nyomot nem talált.
Allyson Montgomery testének egyik fele a mosogatóba került, míg a másik a gyerekszoba egyik ágya alá. A tettes most nem rejtette el túl gondosan.
– Hé! – szólt neki az egyik kollégája – Van egy szemtanú, aki látta a lehetséges elkövetőt.
Mr. Wald sietős léptekkel hagyta el a szobát és követte a férfit, aki a szomszédos házba igyekezett. Egy kopasz és görbe hátú öregember állt előttük, kinek szinte az egész teste remegett. Az utolsókat rúghatja.
– Kérem, mondja el, amit látott! – mondta Wald, majd elővett egy füzetet és egy tollat.
– Egy nagytestű férfi rontott ki abból a lakásból és dühösen elrohant, még az ajtót sem csukta be maga mögött. Odamentem, hogy megnézzem, minden rendben van-e és ekkor hívtam magukat – mondta remegő hangján. – Még mindig nem tudom elhinni. Olyan jó szomszéd volt. Mindig készített valami süteményt az unokáim születésnapjára. Nagyon jó ember volt.
– Le tudná írni a férfi kinézetét? – pillantott fel türelmetlenül Wald a füzete mögül.
– Pattanásos arca volt és zsíros haja. Ó és volt egy fekete keretes szemüvege. Kövér volt, és ami azt illeti a pólója is egy számmal kisebb volt.
– Köszönjük szépen! Sokat segített – mondta Wald, miután leírta az utolsó szót a jegyzetfüzetébe.
Idióta, kövér, seggfej! Még egy nőt sem tudsz rendesen megölni!
Ordibált Colton, teljesen kikelve önmagából. Nyakán megdagadtak az erek.
Mino a sarokba ült, kezeit a fülére tapasztotta és egész testében remegett. Szemeiből könnyek folytak, fájtak neki legjobb barátja szavai.
A halottak nem tudnak küzdeni, és nem tudnak megszólalni, te idióta! Akár a szemetesbe is kidobhattad volna Bármi jobb a mosogatónál, bármi!!
Rázta a fejét Dorothea, kezeit pedig összefonta a mellén.
Mi lesz a következő zseniális ötleted? Megölni egy apácát? Ennek a nőnek gyerekei voltak!
– D-de Allyson hazudott nekem. A-azt mondta, hogy nem tudja, ki gyújtotta fel a táskámat, p-pedig Ő is benne volt! - dadogta Mino. - Ti mondtátok, hogy ne bocsátsak meg neki!
Most meg a mi hibánk?
– N-nem, dehogy – zokogta Mino.
Szánalmas vagy...
Mr. Gale Wald összesen huszonöt embert talált, akire illett az öregember leírása. A huszonöt ember közül kettőt kihallgatott, akik bűnös előélettel rendelkeztek, de nem jutott velük semmire. Görbe háttal ült a székében, tekintetét görcsösen a monitorra irányítva. Idegesen görgette végig újra és újra a gyanúsítottak listáját, de nem talált semmit. Pedig tényleg végignézett mindent. Képeket, életrajzokat, iskolai eredményeket, munkákat. Mindent. Kifújta a levegőt, majd belekortyolt a keserű kávéjába és folytatta a keresést. Úgy érezte, muszáj elkapnia a tettest, hogy megkapja méltó büntetését. Ezt semmiképp sem úszhatja meg!
Caleb Fisher fel sem tudta fogni, hogy mi történik vele, rögtön meghalt, ahogyan a golyó átütötte a fejét, majd tompa puffanással a földre esett, amit egy hatalmas vértócsa keletkezése követett. Mino kétségbeesetten próbálta felitatni a vért, de rá kellett jönnie, hogy nem fog elállni.
Mit csinálsz, te barom? Rejtsd már el valahova!
Mino megragadta Caleb kezét és húzni kezdte az egyik szoba felé, de amikor belépett az ajtón, megbotlott a küszöbben és a földre zuhant.
Te szerencsétlenebb vagy, mint hittem!
Nevetett Dorothea.
Állj fel, te semmirekellő és dugd el. Istenem... 
– S-sajnálom – tápászkodott fel a férfi, majd Caleb testét az ágy alá gyűrte, ahonnan csíkokban folyt a vér.
Mino egy óvatlan pillanatában megsebezte magát és egy vércsepp gördült le a kezéről, melyet Ő észre sem vett. Így Dorothea és Conor sem tudhatott róla semmit.
Mino kirohant a házból, majd fejére húzta a csuklyáját és elhagyta a környéket. A rendőrség pedig két nap múlva már a helyszínen volt, Mr. Gale Wald pedig egy fontos nyomot talált.
Szánalmas! Szánalmas! SZÁNALMAS VAGY!
Egy semmirekellő balfék, aki mindent elszúr!

Mino kétségbeesetten nézte barátait, kiknek szemében a gyűlölet lángja táncolt. Mino félt. Nagyon félt, hogy újra egyedül marad. Félt, hogy megutálják Őt.
Meg sem kellett volna születned! Hisz még a szüleid is gyűlöltek!
Kiabálta Dorothea. 
Mino tiltakozni akart, de nem találta a hangját.
Egy mocskos gyilkos vagy, semmi több!
Ordította Colton.
Mino térdre rogyott, kezeivel pedig befogta a fülét. Nem akart többet hallani. Azt akarta, hogy Dorothea és Colton dicsérjék és szeressék Őt, hogy tudassák vele, mindig mellette fognak állni, bármi is történjék. De most úgy viselkednek, amitől Mino a leges legjobban félt. Ellenszegültek neki.
Csak egy dagadék vagy. Nézz magadra! Még munkád sincsen. Semmit nem értél el az életben.
Nincsenek barátaid! Mindenki gyűlöl és megvet téged!

Kiabáltak egymás szavába vágva, Mino pedig úgy érezte, nem bírja tovább. Hangos könnyekben tört ki, majd felállt és könyörögve fordult a barátaihoz.
– M-miért viselkedtek így? Azt hittem, hogy ti mindig mellettem álltok majd!
Nos, ez egy jó lecke neked. Nincs olyan teremtmény, aki szeretne. Gyűlölünk téged...
Dorothea kimondta azt a szót, amitől Mino a legjobban rettegett. Amit soha többé nem akart hallani.
Hirtelen kirobbant az ajtó és több fegyveres férfi rohant be a fényes szobába – akik a Mino által ejtett vércsepp alapján azonosítani tudták a férfit – fegyverüket pedig Minora szegezték, de úgy tűnt, hogy a férfi ebből semmit nem vett észre.
– Ne csináljátok ezt velem! – kérlelte Mino, a barátait – Szeressetek engem!
Lehetetlent kérsz, barom!
Mr. Gale Wald kérdőn nézte a magában beszélő férfit, aki ide-oda ugrálva kiabált, majd a kollégáira pillantott, akik simán vállat vontak.
Azt akarjuk, hogy eltűnj a pokolban!
Igen! Az a hely való egy gyilkosnak.

– Akkor miért akartátok annyira, hogy megöljem Őket? – zokogott a férfi, az orrából és a szeméből származó váladék pedig a szájába folyt. – Ha ti nem mondjátok, eszembe sem jutott volna!
Hé, nem a mi hibánk! Nem mi mészároltunk le embereket!
– Hogy tehetném jóvá? – kérdezte Mino kétségbeesetten, Mr. Wald pedig kíváncsian nézte, hogy mi fog ebből kisülni.
Hogyan is, hogyan is?
Gondolkodott Dorothea, majd felemelte a mutatóujját.
Megvan! Öld meg azokat az embereket mögötted!
– M-mögöttem? – kérdezte kábán a férfi, majd megfordult és megpillantotta a sok fegyveres férfit.
Ők gyűlölnek téged, Mino és meg akarnak ölni! Ne engedd nekik!
Mino arcára kiült a pillanatnyi őrület és nem bírt magával. Hangosan vette a levegőt, agyára sötét köd szállt, amitől nem tudott tovább gondolkodni. Felordított, majd előre lépett és futni kezdett a rendőrök felé. Minden egyes embert egy maga akart megölni, hogy Dorothea és Colton újra szeressék és tiszteljék Őt. Annyira vágyott a társaságukra, hogy nem volt képes józanul dönteni.
Mr. Gale Wald habozás nélkül meghúzta a ravaszt. A golyó átszakította a levegőt és a férfi koponyájába csapódott. Vér fröccsent az ablakra és a falakra, szegény Mino szemei pedig kikerekedtek. Térdre rogyott, akár egy rongybaba, majd tompa puffanással a földre zuhant. Mr. Wald és kollégái fellélegezhettek. Boldogan ráztak kezet egymással, míg Mino vére úgy folyt le az ablakon, mintha esőcseppek lennének.


9 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a történet. Szinte észre se vettem és a végére értem. Lebilincselő volt az egész és amit maga után hagyott bennem az letaglózott. Az a sok kérdés és gondolat... nagyon tetszik. Ez volt ez első novellád amit olvastam,de most folytatom is a többivel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Alice!
      Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem. Köszönöm szépen, hogy elolvastad és nagyon örülök, hogy tetszett:)

      Törlés
  2. Szia! Bocsánat, hogy csak így beesek hozzád, de elolvastam ezt a novellát, és annyira tetszett, hogy nem hagyhattam szó nélkül. Szinte levegőt se vettem közben. Gratulálok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen!:)
      Nagyon örülök, hogy beestél hozzám és annak is, hogy elolvastad a történetet és tetszett is:)
      Köszönöm, hogy olvastál és írtál nekem:)

      Törlés
  3. Nagyon tetszett. Mint mindig. Így tovább. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek nagyon örülök:) Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  4. Szia!
    Egyszerűen nem lehet a történeteid mellett szó nélkül elmenni! Nagyon tetszik ahogy megírod őket. Ezt is lélegzetvisszafojtva olvastam. Csak így tovább :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves TheDreamer!
      Nagyon örülök, hogy tetszett és köszönöm, hogy írtál. Nagyon jól esnek a szavaid:)

      Törlés
  5. Hú, de örülök, hogy megtaláltam ezt a blogot!
    Nem igazán találok szavakat. Dicsérhetném a történetet magát, vagy az ötletet, de szerintem az igazi teljesítmény ebben az egészben az volt, hogy miután elolvastam, még félórával később is ezen járt az agyam. Nem tudom mi volt az alap-elképzelés, de szerintem nagyon ügyesen valósítottad meg. Nyomot hagy az emberekben!
    Köszönöm, hogy részese lehettem!

    VálaszTörlés