Ezt a novellát Szatti Pennát a kézbe! blogjának egy újabb gyakorlati feladatára írtam, amit ITT! megtalálhattok. A feladat egy novella megalkotása, egy általam választott kép alapján, persze a felsoroltak közül kellett egyet kiválasztani. Remélem, tetszeni fog nektek! :)
Dorothy Large.
A Borostyán tó
Orion ismét kiszökött
a biztonságot nyújtó, több ezer holdnyi, fényűző kastélyból.
A huszonéves férfi már több mint tíz éve, mindig ugyanazon a
napon, ugyanabban az időpontban kisettenkedett a palota hatalmas,
arannyal keretezett ajtaján, hogy több mérföldnyit gyalogoljon a
hírhedt Borostyán tó felé. Abban az időben az édesanyák azzal
ijesztgették rosszalkodó gyermekeiket, hogy Symphanon eljön értük
a mélyből, hogy magával vigye őket, miközben alszanak. S, hogy a
tó éjfekete hajú, kegyetlen szelleme mit csinál ezekkel a
gyerekekkel a víz sötétjében, senki sem tudja. Hiszen – ahogyan
az édesanyák szokták befejezni a történetet – senki sem jött
még vissza, hogy elmondja.
Orion gyermekkorában is
kíváncsi, bátor gyermek volt. Az egész királyság tudta, hogy
kiváló hadvezér és uralkodó fog válni belőle. Talán még
apjánál is hatalmasabb lesz, kit csak úgy emlegetnek, hogy a
Legyőzhetetlen Kyran király.
Orion
nyughatatlan természete révén, ő maga is hallhatta párszor ezt a
történetet a Borostyán tóról, amit türelmetlen édesanyja még
rémisztőbben mesélt el neki. A fiút - ahelyett, hogy megijedt
volna – leküzdhetetlen kíváncsiság kísértette éjszakákon
keresztül. Egy estén végül megelégelte és úgy döntött,
ha létezik ez a sátáni nőszemély, majd ő elintézi, hogy ne
ragadjon el több gyermeket. Orion képzeletben már többször is
lejátszotta magában a pillanatot, mikor az egész királyság őt
fogja majd ünnepelni bátor és önzetlen tette miatt.
A
szőke gyermek felhúzta a legelegánsabb ruházatát, az övére
tűzte azt a kis méretű kardot, mellyel az apja tanitgatta
vadászni, s a cselédeket, éjjeli őröket kijátszva, elszökött
a kastélyból. Orion bátor és magabiztos volt az első pár
méteren keresztül, elméje újra és újra lejátszotta neki a
képet, hogy szülei milyen büszkeséggel fognak ránézni, s, hogy
micsoda ajándékokat fog kapni a királyság lakóitól. De a
sötétség, amely hirtelen körülvette, ahogy a kastély eltűnt a
horizontról, megrémítette. Az apróbb neszek a lába alatt, a halk
morajlások mögötte, az állatok halk zörejei még a legbátrabb
tíz éves gyermeket is visszavonulóra intene. Orion
fejében is megfordult az ötlet, ujjai görcsösen feszültek rá az
övén függő hüvelyre, amelyben a kése lapult.
A
csípős, hideg levegő bekúszott ruhája alá, végigfutott a
gerincén, s őt pedig kirázta a hideg. Úgy érezte, hogy a fák,
melyek mellett elhalad, figyelik őt. Elméje különböző árnyakat
és nem emberi alakokat vetített elé , melyektől majdnem sírva
fakadt. S mikor maradék bátorsága is elillant, eldöntötte, hogy
visszafordul és meg sem áll a meleg, biztonságot nyújtó
kastélyig, ahol a szomszéd szobában apja hangosan horkol,
édesanyja pedig csak halkan szuszog. Mikor körbenézett és a haza
felé vezető utat kutatta szemével, rájött, hogy teljesen
eltévedt. Több kilométernyi séta után adta fel teljesen. Térdre
rogyott és hangos zokogásba kezdett, amely trombitaszóként
hasította át az éjszaka csöndjét. Orion félt, fázott és éhes
is volt. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és a remény halovány
szikrája sem villant már fel előtte. Fél órán keresztül
ült egy helyben, karját maga köré fonva, forró lehelete apró
ködfelhőt formált cserepes ajka előtt, szeme pedig már bedagadt
a sok sírástól. Nem sokkal később zokogása csillapodni
látszott, elméje pedig kétségbeesetten menekülési lehetőségeket
próbált kitalálni.
Lassan
feltápászkodott a hideg, mocskos földről, elegáns ruháját
leporolta, magához vette éles kését és azt ölelve araszolt
lassan előre. Rájött, hogy milyen buta is volt mikor elindult,
hiszen azt sem tudta pontosan, merre lehet ez a bizonyos Borostyán
tó. A mese sosem foglalta magába a pontos helyet, csak azt, hogy
apja királyságától több mérföldnyire, egyenes úton.
Orion
nem tudta, hogy mennyi idő telt már el. Lehet, hogy csupán egy
óra, de az is lehet, hogy már öt vagy hat órája távol volt az
otthonától.
Szeme
kíváncsian fürkészte a tájat, hátha a telihold erős fényében
megpillant, egy ismerős fát, hídat vagy bármit, amely legalább
egy apró jelet adna neki, merre is kéne elindulnia. Hirtelen
megcsillant a távolban két apróbb, narancssárga kör alakú
ismeretlen dolog, Orion pedig gondolkozás nélkül rohanni kezdett
felé, hiszen megörült, hogy végre nem csak a végtelen sötétség
veszi körül. Az apróbb kiálló gallyak és ágak lelassították
a futásban, de úgy érezte, hogy semmi sem állíthatja meg. Nem
akart többé egyedül lenni az éjszakában, hiszen megszokta, hogy
szinte az egész királyság körülötte van, s ezért igényelte az
emberek társaságát.
Orion
megállt azon a helyen, ahol a csillogást látta, körbenézett de
semmit nem látott. Csalódottan kifújta a levegőt, de mikor
meghallotta a morgást a háta mögött, gerince hirtelen egy feszült
egyenesbe vágta magát. Mély,
öblös, állatias hang dörmögött mögötte, ő pedig nem mert
megfordulni. A fiú lába a földbe gyökerezett, a könnyek a szemébe fagytak, s egész testében remegett. Agya megállás nélkül,
kétségbeesetten segítségért könyörgött, imádkozott, s
megígérte Istennek, hogy ha most megmenekül, soha többé nem fog
rosszalkodni, s hatalmas hadvezér lesz belőle. Egyre közelebbről
hallotta a hangot, az állat lassan, óvatosan közelítette meg
Oriont. A halálra rémült gyermek fokozatosan fordította fejét a
hang irányába, tekintete pedig megállapodott a hófehér farkason,
kinek vicsorgó pofájából habzó nyál folyt végig a bundáján,
vérben izzó szemei pedig Oriont bámulták.
A
fiú rohanni kezdett, nem is figyelve, hogy merre, de tudta, hogy
mind hiába. Gyors volt, de egy farkashoz képest nem volt semmi
esélye. Az állat ott loholt mögötte, s már rá akarta vetni
magát a fiúra, de hirtelen Orion lába köré tekeredett valami, s
húzni kezdte őt a földön. Bőre lehorzsolódott, több sebből
kezdett vérezni szinte mindenhol, majd végül hangos csobbanással
a hideg vízbe esett. Hiába kapálózott minden végtagjával,
sehogy sem tudott a felszínre jutni, tüdeje pedig fél perc múlva
lángolni kezdett. A semmiből hirtelen egy emberi kezet érzett az
arcán, s nem sokkal később valaki magához szorította. Orion
kinyitotta a szemét a víz alatt, de csak fekete, hínár szerű
dolgot látott. Felnézett, s látta a hold fényét és azt is,
ahogy a farkas a víz felszínét nézi, majd fogja magát és lassan
elsétál. Szinte
ugyanebben a pillanatban a fiú felbukott, s mélyen beszívta a
hideg, csípős levegőt, torkából pedig hangos, rekedt köhögés
tőrt fel. Arcáról patakoztak a könnyek, hangosan zilált és azt
a valamit kereste, ami fogva ejtette őt a vízben. Biztos volt
benne, hogy a Borostyán tó réme, Symphanon lehetett csak.
Kimászott a vízből, kihúzta a hüvelyéből kardját, de mikor
megpillantotta a „démont”, meggondolta magát. Orion egy öreg,
rút, ragyás boszorkányra számított, hosszú, fekete karmokkal és
démoni nevetéssel.
Symphanon
egy nagy sziklán ült a tó mellett, hófehér, csupasz testét
bevilágította a hold fénye, arca gyönyörű és kedves, ajkai oly
vörösek voltak, mintha csak borral lennének áztatva, keblei
teltek, csípője pedig kecses és karcsú volt. Formás lábfejét a
vízben áztatta. Oriont figyelte smaragdzöld szemével, s csak
halványan elmosolyodott a fiú gyermeki zavarán.
Orion
azóta minden évben, ugyanabban az időpontban visszatér a
Borostyán tóhoz, s mikor hazaért mindenkinek elmesélte, hogy
találkozott a tó szellemével, de persze senki sem hitt neki.
Kezdetben azért tért vissza hozzá, hogy rávegye a leányt, hogy
menjen hozzá feleségül. Symphanon nem tudta elhagyni a tavat,
ahová évezredekkel ezelőtt belefulladt. Ennek ellenére Orion nem
tudott elszakadni a halott nőtől, aki tíz évesen megmentette az
életét.
A
fiú azóta felnőtt férfivá cseperedett, szőke hajába sötétbarna
tincsek kúsztak, arcát borosta fedte, válla kiszélesedett, keze
kiizmosodott a harcok és az edzések során. Gyermeki hangja méllyé és öblössé változott, de lelkében még mindig ugyanaz a kisfiú
maradt, aki beleszeretett a Borostyán tó rémébe. Ezen az éjszakán
is elindult a nőhöz. Hatalmas reményeket fűzött ehhez a
kapcsolathoz, feleségül akarta venni és családot szeretett volna
alapítani, Symphanon-al, ki nem öregszik. Ezen
az éjszakán is ugyan ott ült a leány, szépsége még mindig
elbűvölő és megbabonázó volt. Orion helyet foglalt mellette,
megszorította a kezét és arról a háborúról kezdett mesélni neki, amit
a népe pár hónapja vívott az szomszédos országgal. Teljesen
beleélte magát, ahogyan azt magyarázta el neki, hogyan végezték
ki az ország királyát, fejét pedig egy karóra akasztották és
úgy vonultak végig a városokon. Abban a reményben osztotta meg
vele ezt a történetet, hogy Symphanon erősnek és bátornak fogja
gondolni őt és, hogy rájön, hozzá kell mennie feleségül, hogy
végre békességben és biztonságban élhessen vele a kastélyban.
- Fejezd be a háborúzást – csilingelte a lány vékony hangján. - Félek.
- Sosem engedném, hogy bárki is bántson téged – húzta ki magát Orion. - Előbb ölöm meg őket, mielőtt lehetőségük lenne rá.
- Fejezd be a háborúzást – csilingelte a lány vékony hangján. - Félek.
- Sosem engedném, hogy bárki is bántson téged – húzta ki magát Orion. - Előbb ölöm meg őket, mielőtt lehetőségük lenne rá.
Orion
nem tudta, hogy ezek lesznek az utolsó szavai. A férfi nem tudott
többé mozogni, szoborrá merevedve ült a sziklán, szíve hevesen
döngette a mellkasát. Nem tudta, hogy mi történhetett vele.
Symphanon felállt, megragadta a férfi kezét és behúzta maga után
a tóba, le a mélybe, ahol már csak sötétség van, semmi más.
Orion legnagyobb megdöbbenésére ismerős arcokat pillantott meg
maga előtt. A kastély falain függő festményekről ismerte fel
őket. A legnagyobb hódító királyok és hadvezérek sikolyba
rándult arcát látta, ahogyan némán üvöltenek a vízben,
végtagjaikkal kétségbeesetten csapkodtak, de ahelyett, hogy egyre
feljebb, csak lejjebb süllyedtek a mélybe.
Orion
Symphanon kedves, csilingelő hangját hallotta maga mellett:
-Bűneik
miatt kárhoztattak arra, hogy büntetésük az örökké tartó
fulladásos halál legyen.
Orion
tüdeje égett, a félelem olyan formája ölelte körbe testét és
lelkét, melytől úgy érezte, rögtön szívrohamot kap. Nem akart
erre a sorsa jutni, élni akart, s folytatni mindazt, melyre a
szülei tanították.
-Fejezzétek
be a háborúzást. Félek!
Az
édesanyák rosszul tudták a történetet. Symphanon nem a
rosszalkodó gyermekeket ragadta el a Borostyán tó mélyébe, akik
későn mentek lefeküdni, nem fogadtak szót vagy szemtelenek voltak
szüleikkel. Hanem azokat, kik úgy gondolták, bármelyik földi
élet felsőbbrendűbb lehet egy másiknál.
Ez nagyon jó lett :) Engem teljesen elvarázsolt, és olyan csalódott lettem, hogy végetért. Képes lettem volna még órákon keresztül olvasni a folytatásokat. :)
VálaszTörlésSzia!
TörlésNagyon örülök, hogy tetszett, igazán sokat jelent! Köszönöm szépen, hogy elolvastad a novellát és írtál nekem! :)
Ölel,
Dorothy L.