A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2015. november 21., szombat

A Borostyán tó - novella

Ezt a novellát Szatti Pennát a kézbe! blogjának egy újabb gyakorlati feladatára írtam, amit ITT! megtalálhattok. A feladat egy novella megalkotása, egy általam választott kép alapján, persze a felsoroltak közül kellett egyet kiválasztani. Remélem, tetszeni fog nektek! :) 
Dorothy Large.

A Borostyán tó 


Orion ismét kiszökött a biztonságot nyújtó, több ezer holdnyi, fényűző kastélyból. A huszonéves férfi már több mint tíz éve, mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban kisettenkedett a palota hatalmas, arannyal keretezett ajtaján, hogy több mérföldnyit gyalogoljon a hírhedt Borostyán tó felé. Abban az időben az édesanyák azzal ijesztgették rosszalkodó gyermekeiket, hogy Symphanon eljön értük a mélyből, hogy magával vigye őket, miközben alszanak. S, hogy a tó éjfekete hajú, kegyetlen szelleme mit csinál ezekkel a gyerekekkel a víz sötétjében, senki sem tudja. Hiszen – ahogyan az édesanyák szokták befejezni a történetet – senki sem jött még vissza, hogy elmondja.
Orion gyermekkorában is kíváncsi, bátor gyermek volt. Az egész királyság tudta, hogy kiváló hadvezér és uralkodó fog válni belőle. Talán még apjánál is hatalmasabb lesz, kit csak úgy emlegetnek, hogy a Legyőzhetetlen Kyran király.
Orion nyughatatlan természete révén, ő maga is hallhatta párszor ezt a történetet a Borostyán tóról, amit türelmetlen édesanyja még rémisztőbben mesélt el neki. A fiút - ahelyett, hogy megijedt volna – leküzdhetetlen kíváncsiság kísértette éjszakákon keresztül. Egy estén végül megelégelte és úgy döntött, ha létezik ez a sátáni nőszemély, majd ő elintézi, hogy ne ragadjon el több gyermeket. Orion képzeletben már többször is lejátszotta magában a pillanatot, mikor az egész királyság őt fogja majd ünnepelni bátor és önzetlen tette miatt.
A szőke gyermek felhúzta a legelegánsabb ruházatát, az övére tűzte azt a kis méretű kardot, mellyel az apja tanitgatta vadászni, s a cselédeket, éjjeli őröket kijátszva, elszökött a kastélyból. Orion bátor és magabiztos volt az első pár méteren keresztül, elméje újra és újra lejátszotta neki a képet, hogy szülei milyen büszkeséggel fognak ránézni, s, hogy micsoda ajándékokat fog kapni a királyság lakóitól. De a sötétség, amely hirtelen körülvette, ahogy a kastély eltűnt a horizontról, megrémítette. Az apróbb neszek a lába alatt, a halk morajlások mögötte, az állatok halk zörejei még a legbátrabb tíz éves gyermeket is visszavonulóra intene. Orion fejében is megfordult az ötlet, ujjai görcsösen feszültek rá az övén függő hüvelyre, amelyben a kése lapult.
A csípős, hideg levegő bekúszott ruhája alá, végigfutott a gerincén, s őt pedig kirázta a hideg. Úgy érezte, hogy a fák, melyek mellett elhalad, figyelik őt. Elméje különböző árnyakat és nem emberi alakokat vetített elé , melyektől majdnem sírva fakadt. S mikor maradék bátorsága is elillant, eldöntötte, hogy visszafordul és meg sem áll a meleg, biztonságot nyújtó kastélyig, ahol a szomszéd szobában apja hangosan horkol, édesanyja pedig csak halkan szuszog. Mikor körbenézett és a haza felé vezető utat kutatta szemével, rájött, hogy teljesen eltévedt. Több kilométernyi séta után adta fel teljesen. Térdre rogyott és hangos zokogásba kezdett, amely trombitaszóként hasította át az éjszaka csöndjét. Orion félt, fázott és éhes is volt. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és a remény halovány szikrája sem villant már fel előtte. Fél órán keresztül ült egy helyben, karját maga köré fonva, forró lehelete apró ködfelhőt formált cserepes ajka előtt, szeme pedig már bedagadt a sok sírástól. Nem sokkal később zokogása csillapodni látszott, elméje pedig kétségbeesetten menekülési lehetőségeket próbált kitalálni.
Lassan feltápászkodott a hideg, mocskos földről, elegáns ruháját leporolta, magához vette éles kését és azt ölelve araszolt lassan előre. Rájött, hogy milyen buta is volt mikor elindult, hiszen azt sem tudta pontosan, merre lehet ez a bizonyos Borostyán tó. A mese sosem foglalta magába a pontos helyet, csak azt, hogy apja királyságától több mérföldnyire, egyenes úton.
Orion nem tudta, hogy mennyi idő telt már el. Lehet, hogy csupán egy óra, de az is lehet, hogy már öt vagy hat órája távol volt az otthonától.

Szeme kíváncsian fürkészte a tájat, hátha a telihold erős fényében megpillant, egy ismerős fát, hídat vagy bármit, amely legalább egy apró jelet adna neki, merre is kéne elindulnia. Hirtelen megcsillant a távolban két apróbb, narancssárga kör alakú ismeretlen dolog, Orion pedig gondolkozás nélkül rohanni kezdett felé, hiszen megörült, hogy végre nem csak a végtelen sötétség veszi körül. Az apróbb kiálló gallyak és ágak lelassították a futásban, de úgy érezte, hogy semmi sem állíthatja meg. Nem akart többé egyedül lenni az éjszakában, hiszen megszokta, hogy szinte az egész királyság körülötte van, s ezért igényelte az emberek társaságát.
Orion megállt azon a helyen, ahol a csillogást látta, körbenézett de semmit nem látott. Csalódottan kifújta a levegőt, de mikor meghallotta a morgást a háta mögött, gerince hirtelen egy feszült egyenesbe vágta magát. Mély, öblös, állatias hang dörmögött mögötte, ő pedig nem mert megfordulni. A fiú lába a földbe gyökerezett, a könnyek a szemébe fagytak, s egész testében remegett. Agya megállás nélkül, kétségbeesetten segítségért könyörgött, imádkozott, s megígérte Istennek, hogy ha most megmenekül, soha többé nem fog rosszalkodni, s hatalmas hadvezér lesz belőle. Egyre közelebbről hallotta a hangot, az állat lassan, óvatosan közelítette meg Oriont. A halálra rémült gyermek fokozatosan fordította fejét a hang irányába, tekintete pedig megállapodott a hófehér farkason, kinek vicsorgó pofájából habzó nyál folyt végig a bundáján, vérben izzó szemei pedig Oriont bámulták.
A fiú rohanni kezdett, nem is figyelve, hogy merre, de tudta, hogy mind hiába. Gyors volt, de egy farkashoz képest nem volt semmi esélye. Az állat ott loholt mögötte, s már rá akarta vetni magát a fiúra, de hirtelen Orion lába köré tekeredett valami, s húzni kezdte őt a földön. Bőre lehorzsolódott, több sebből kezdett vérezni szinte mindenhol, majd végül hangos csobbanással a hideg vízbe esett. Hiába kapálózott minden végtagjával, sehogy sem tudott a felszínre jutni, tüdeje pedig fél perc múlva lángolni kezdett. A semmiből hirtelen egy emberi kezet érzett az arcán, s nem sokkal később valaki magához szorította. Orion kinyitotta a szemét a víz alatt, de csak fekete, hínár szerű dolgot látott. Felnézett, s látta a hold fényét és azt is, ahogy a farkas a víz felszínét nézi, majd fogja magát és lassan elsétál. Szinte ugyanebben a pillanatban a fiú felbukott, s mélyen beszívta a hideg, csípős levegőt, torkából pedig hangos, rekedt köhögés tőrt fel. Arcáról patakoztak a könnyek, hangosan zilált és azt a valamit kereste, ami fogva ejtette őt a vízben. Biztos volt benne, hogy a Borostyán tó réme, Symphanon lehetett csak. Kimászott a vízből, kihúzta a hüvelyéből kardját, de mikor megpillantotta a „démont”, meggondolta magát. Orion egy öreg, rút, ragyás boszorkányra számított, hosszú, fekete karmokkal és démoni nevetéssel.
Symphanon egy nagy sziklán ült a tó mellett, hófehér, csupasz testét bevilágította a hold fénye, arca gyönyörű és kedves, ajkai oly vörösek voltak, mintha csak borral lennének áztatva, keblei teltek, csípője pedig kecses és karcsú volt. Formás lábfejét a vízben áztatta. Oriont figyelte smaragdzöld szemével, s csak halványan elmosolyodott a fiú gyermeki zavarán.


Orion azóta minden évben, ugyanabban az időpontban visszatér a Borostyán tóhoz, s mikor hazaért mindenkinek elmesélte, hogy találkozott a tó szellemével, de persze senki sem hitt neki. Kezdetben azért tért vissza hozzá, hogy rávegye a leányt, hogy menjen hozzá feleségül. Symphanon nem tudta elhagyni a tavat, ahová évezredekkel ezelőtt belefulladt. Ennek ellenére Orion nem tudott elszakadni a halott nőtől, aki tíz évesen megmentette az életét.

A fiú azóta felnőtt férfivá cseperedett, szőke hajába sötétbarna tincsek kúsztak, arcát borosta fedte, válla kiszélesedett, keze kiizmosodott a harcok és az edzések során. Gyermeki hangja méllyé és öblössé változott, de lelkében még mindig ugyanaz a kisfiú maradt, aki beleszeretett a Borostyán tó rémébe. Ezen az éjszakán is elindult a nőhöz. Hatalmas reményeket fűzött ehhez a kapcsolathoz, feleségül akarta venni és családot szeretett volna alapítani, Symphanon-al, ki nem öregszik. Ezen az éjszakán is ugyan ott ült a leány, szépsége még mindig elbűvölő és megbabonázó volt. Orion helyet foglalt mellette, megszorította a kezét és arról a háborúról kezdett mesélni neki, amit a népe pár hónapja vívott az szomszédos országgal. Teljesen beleélte magát, ahogyan azt magyarázta el neki, hogyan végezték ki az ország királyát, fejét pedig egy karóra akasztották és úgy vonultak végig a városokon. Abban a reményben osztotta meg vele ezt a történetet, hogy Symphanon erősnek és bátornak fogja gondolni őt és, hogy rájön, hozzá kell mennie feleségül, hogy végre békességben és biztonságban élhessen vele a kastélyban.

- Fejezd be a háborúzást – csilingelte a lány vékony hangján. - Félek.
- Sosem engedném, hogy bárki is bántson téged – húzta ki magát Orion. - Előbb ölöm meg őket, mielőtt lehetőségük lenne rá.

Orion nem tudta, hogy ezek lesznek az utolsó szavai. A férfi nem tudott többé mozogni, szoborrá merevedve ült a sziklán, szíve hevesen döngette a mellkasát. Nem tudta, hogy mi történhetett vele. Symphanon felállt, megragadta a férfi kezét és behúzta maga után a tóba, le a mélybe, ahol már csak sötétség van, semmi más. Orion legnagyobb megdöbbenésére ismerős arcokat pillantott meg maga előtt. A kastély falain függő festményekről ismerte fel őket. A legnagyobb hódító királyok és hadvezérek sikolyba rándult arcát látta, ahogyan némán üvöltenek a vízben, végtagjaikkal kétségbeesetten csapkodtak, de ahelyett, hogy egyre feljebb, csak lejjebb süllyedtek a mélybe.
Orion Symphanon kedves, csilingelő hangját hallotta maga mellett:

-Bűneik miatt kárhoztattak arra, hogy büntetésük az örökké tartó fulladásos halál legyen.

Orion tüdeje égett, a félelem olyan formája ölelte körbe testét és lelkét, melytől úgy érezte, rögtön szívrohamot kap. Nem akart erre a sorsa jutni, élni akart, s folytatni mindazt, melyre a szülei tanították.

-Fejezzétek be a háborúzást. Félek!

Az édesanyák rosszul tudták a történetet. Symphanon nem a rosszalkodó gyermekeket ragadta el a Borostyán tó mélyébe, akik későn mentek lefeküdni, nem fogadtak szót vagy szemtelenek voltak szüleikkel. Hanem azokat, kik úgy gondolták, bármelyik földi élet felsőbbrendűbb lehet egy másiknál.

2 megjegyzés:

  1. Ez nagyon jó lett :) Engem teljesen elvarázsolt, és olyan csalódott lettem, hogy végetért. Képes lettem volna még órákon keresztül olvasni a folytatásokat. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon örülök, hogy tetszett, igazán sokat jelent! Köszönöm szépen, hogy elolvastad a novellát és írtál nekem! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés