A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2013. augusztus 5., hétfő

Szeretetből ... - novella

A sok vers után, végre írni akartam egy novellát is. Az történet már hetekkel ezelőtt is motoszkált a fejemben. Valami eredetit akartam, de azt hiszem, sikerült írnom egy általános drámát. Remélem azért tetszeni fog nektek!:)

Szeretetből...

"Azt hiszem, olyan kezek által akarok meghalni, melyek egyszer szeretetből öleltek."

Keserédes szavai visszahangoztak a fülemben. A késő tavaszi szellő belekapott fekete fürtjeimbe és a szemembe fújta azokat. Zavartak ugyan, de nem volt erőm elsöpörni őket, nem volt erőm semmihez. A lábaimon is alig álltam. 
Kábultan bámultam a magam előtt álló női alakot, kinek szemében düh, vérszomj és zavarodottság keringett. Elfelejtettem levegőt venni, tüdőm összeszorult, szemeimet pedig csípték a keserű könnyek.
Hogy tehetném meg? Hogy tudnám ezt tenni vele?


- Pár órával ezelőtt -

- Hol van? - ordítottam torkom szakadtából, miközben az ápolók durván fogták a kezemet és a mellkasomat. - Hol van Bree?
Miután hallottam, hogy intézetbe szállították, mikor meg akart fojtani egy kisfiút, azonnal odarohantam. 
Évekkel ezelőtt Bree betöltötte a tizenhármat, az orvosok pedig paranoid skizofréniát állapítottak meg nála. Akkor még olyan fiatal volt, hogy nem tudta felfogni, micsoda szörnyeteg lakozik benne. Igen. A másik énjére, ki olykor előtör és csak nagyon nehezen lehet leállítani, szörnyetegként tekintettem. A lányt ezt mindig is zavarta. Ő állandóan mosolygott és nevetgélt, még akkor is, mikor sikerült felfognia mindent. Magába fojtotta azokat a dolgokat, melyeket nem mert szavakba önteni.
- Sebastian - lehunyta a szemét, sóhajtott és rosszallóan megrázta a fejét. - Sebastian, Sebastian ...
Ismételgette a nevemet.
- Elhallgatnál? - dörmögtem, miközben a földet pásztáztam. Miután kitomboltam magam az előtérben, az ápolók megengedték, hogy meglátogassam Breet. Igaz, szívük szerint, engem is bezártak volna az egyik szobába.
- Szörnyű vagy - sóhajtott, majd elvigyorodott. - Szerencséd, hogy beengedtek hozzám.
A lány egy kórházi ágyban feküdt, a fehér, selyem takaróját egészen a mellkasáig felhúzta. A szobának nyomasztó hangulata volt, ráadásul a dohos szag zavarta az orromat.
Bree kifakult barna haja szétterült a fehér párnán, arca vidám volt, mogyoróbarna szemeiben mégis könnyek gyülekeztek, melyeket próbált eltüntetni.
Szomorúan néztem rá, mire zavarba jött és gyorsan elkapta a fejét.
- Szörnyű vagy - ismételgette.
- Hogy vagy? - kérdeztem halkan, Bree pedig a falat bámulta és mindent megtett, hogy a tekintetünk nehogy találkozzon. Azt hiszem, elgyengült volna tőle.
- Idióta - mondta ki hangosan, szinte köpte a szavakat. - Miért a támadót kérdezed? - majd vett egy mély levegőt, lassan megfordította a fejét és szégyenlősen rám emelte tekintetét. - Hogy van a kisfiú?
- Jól. Csak kicsit megijedt. Nincs komoly baja.
Bree szemeiben megkönnyebbülést láttam, a félelem és a bánat mellett. Majd megrázta a fejét és nehezen, de mosolyt erőltetett az arcára.
- Csak nem aggódtál értem? Vigyázz, zavarba hozol! - kacagott, de tudtam, hogy belül mardossa a bűntudat. Szörnyű látvány volt.  Egy összetört lány, aki legbelül szenved, mégis próbál nevetni. 
Még csak tizenöt éves volt.

Pár óra múlva egyedül hagytam. A szülei vigyáztak rá, anyja kétségbeesett és elgyötört volt, mégis maga mellett akarta tudni a lányát. Bree pedig csak mosolygott. Görcsösen próbált mosolyogni.
Már a kocsiban ültem és indultam a munkahelyemre, hogy egyeztessek pár időpontot a főnökömmel. Még meg sem érkeztem az irodába, rögtön csörgött a telefon. Nem akartam felvenni, pláne, hogy szemhéjam is kezdett már leragadni. De amikor megnyomtam a zöld ki gombot, rögtön felébredtem.

Erősen szorítottam a kormánykereket, az ujjbegyeim teljesen kifehéredtek. Dühösen szitkozódtam, mert egy dugó kezdett kialakulni előttem. Homlokomon izzadtságcseppek gyülekeztek és úgy éreztem, hogy lángol a testem. Feladtam. Kipattantam a járműből, még az ajtót sem csuktam be magam után és rohanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy az autósok megkiabáltak és az sem, hogy néhányszor majdnem orra buktam.

- Merre ment? - emeltem fel a hangom, miközben Bree édesanyja kezébe temette az arcát és csak zokogott. Lassan felemelte a fejét. Néhol már ősz hajszálai az függönyt alkottak arca előtt, szemei vörösek és duzzadtak voltak.
- Már utána küldték a rendőrséget - nyögte. - Egyszerűen csak kirohant a szobájából ... és megtámadta az ápolót, majd elrohant - újra eleredtek a könnyei.
- Azt hiszem, tudom hova ment - hadartam, majd elindultam, de akkor hirtelen egy ápoló megfogta a vállamat.
- Az a lány veszélyes a társadalomra - nézett komolyan a szemembe, a harmincas éveiben járó férfi. - Baja is eshet, uram. Hagyja csak a rendőrségre!
Lesöpörtem magamról a kezét, majd rohanni kezdtem és hátra sem néztem.


Bree előttem állt. Fehér, kórházi ruhájába belekapott a késő tavaszi szellő, haját pedig az arcába fújta, melyen még meg sem száradtak a jókora vércseppek. Egyenesen engem bámult, kezeit ökölbe szorítva. Szemei pedig szinte szikrákat szórtak. Kirázott a hideg, ahogyan őt néztem. Rideg és kemény volt. Mintha egycsapásra eltűnt volna belőle minden érzelem. 
Még sosem láttam Breet, mikor előtört a szörnyeteg belőle. Soha nem is akartam úgy látni.
Hátam mögött szorítottam azt a fegyvert, melyet a lány ezekkel a szavakkal adott át, mosolyogva: " Ha úgy érzed veszélyes lennék."
Én rögtön a földhöz csaptam a pisztolyt és kiabálni kezdtem vele, mintha csak a bátyja lennék, miközben ő végig mosolygott. Majd mikor befejeztem, gyengéden megszorította a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: " Ha választanom kéne, azt hiszem, olyan kezek által akarok meghalni, melyek egyszer szeretetből öleltek."
Akkor úgy éreztem, hogy összetörte a szívemet. Láttam a szemeiben, hogy komolyan gondolja. Ő is tudta, hogy milyen veszélyes, ő is tudta, hogy a szomszédok rettegnek tőle. De azt nem tudta, hogy azokkal a szavakkal micsoda fájdalmat okozott nekem.
Előttem állt és farkasszemet néztem azzal az énjével, akivel soha nem akartam találkozni. Olyan volt, mint egy sebzett vadállat. Azt hiszem, fel sem ismert.
Bree azelőtt a fa előtt állt, ahová eltemette a kutyáját, akit a saját kezével ölt meg. Akkor kezdett el azon gondolkozni, hogy szebb lenne a világ nélküle. Bár nem gondolta komolyan, mégis megfordult párszor a fejében a gondolat. Mikor pedig azt a fegyvert adta ... azt hiszem, akkor állt készen a halálra.
Vettem egy mély levegőt, a mozdulataimba pedig próbáltam magabiztosságot önteni. Felemeltem a fegyvert és rászegeztem. Bree először nem reagált. Aztán döbbenet futott végig az arcán, majd elmosolyodott.
- Azt hiszem, jól tettem, mikor rád bíztam az életem - szeméből könnyek folytak, amik végigszántották az arcát.
- Bree! - felkiáltottam, de mielőtt leengedhettem volna a fegyvert, rám szólt.
- Ne engedd le a védelmed! Honnan tudod, hogy nem támadok rád?
Nem válaszoltam. Oda akartam menni hozzá, magamhoz akartam ölelni, de nem voltam rá képes.
- Most, hogy végre sikerült eldöntened ... nagyon boldog vagyok! - felemelte a fejét és elmosolyodott, miközben a könnyek patakoztak az arcán.
- Azt hiszed, meg tudom tenni? - kiabáltam.
- Tudom, hogy megteszed. Mert szeretsz engem.
A könnyek csípték a szemem, leengedtem a pisztolyt, odarohantam hozzá, és magamhoz öleltem. Szorosan húztam közelebb, miközben a másik kezemmel még mindig a fegyvert szorítottam.
- Ne! - nyöszörgött a lány, kezeit mégis erőtlenül felemelte és megszorította a pólómat.
Gyorsan kellett cselekednem, mégis azt akartam, hogy sose legyen vége ennek a pillanatnak. Majd hirtelen megfogtam az állát, felemeltem a fejét, ajkaimat pedig az övéhez préseltem. Ugyanebben a pillanatban felemeltem a kezem, a pisztoly csövét a mellkasához nyomtam és meghúztam a ravaszt. A környék ettől a hangtól volt hangos, csupán egy pillanatig. Bree eltávolodott tőlem, lábai elgyengültek, szemei kikerekedtek a fájdalomtól.
Könnyek szántották végig az arcomat sebesen, egymás után. 
Bree még utoljára elmosolyodott. De ez nem az a mosoly volt, ami alá a szenvedést rejtette. Azért mosolygott, mert végre, teljesen boldog volt.
A lány szemeiből eltávozott az élet, kezei többé nem szorították a pólómat. Élettelenül csapódtak testének. Lábai összerogytak, én pedig a földre csúsztam, ahogyan a testét szorongattam.

- Évekkel korábban - 

- Sebastian! - szólt oda hozzám ugrándozva, miközben én újságot olvastam a hintaágyon.
- Mi az? Hé, ne menj az úttest közelébe - morogtam, miután felnéztem az újság mögül. Bree egy egyberészes  rózsaszín szoknyát viselt, haja pedig csak a válláig ért. Gyermeki arca ragyogott. Boldog, tudatlan nyolc éves volt. 
Bree odafutott hozzám, kezeit a térdemre rakta, úgy támaszkodott rajtam. Közel hajolt az arcomhoz és a szemeimbe nézett.
- Tudod, mikor szeretnél a legjobban? - kérdezte nevetve.
- Na mikor? - forgattam a szemeimet.
- Amikor habozás nélkül tudnál megölni.


2 megjegyzés:

  1. Kedves Dorothy!
    Szép novellát sikerült írnod, mint mindig. Kicsit meglepődtem, hogy inkább szólt a szerelemről, mint a hidegvérrel való gyilkosságról. Azt hittem, kicsit jobban belemész ebbe az idegosztályra való szerepbe, de így is tetszett. A vége talán kicsit elcsépelt lett, de ezen kívül tényleg tetszett!
    Puszi, Niki!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Niky!
      Örülök, hogy tetszett! Őszintén szólva magamat is megleptem, talán ebbe a novellába túl sok szeretetet szőttem, a tragikus végtől függetlenül. Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy írtál!
      Puszillak!

      Törlés