Sziasztok!:) Hoztam egy újabb novellát,de ez most kicsit hosszabb és véresebb is,szóval elolvasni csak saját felelősségre!:)
Elrabolva
Vajon miért nem ráz meg jobban a
haláluk? Itt ülök a hideg földön, nézem a sok holttestet, de
nem érzek semmit. Mellettem megcsonkított gyerekek testei hevernek,
talán egykorúak lehetnek velem.
A levegő teherként borul a
szobára. A rácsos ablakból egy kevéske fény szűrődik be.
Hiányzik a napsütés, ahogyan a nap sugarai táncot járnak az
arcomon. Hiányzik a szél kedves játéka, ahogyan táncra hívja az
őszi leveleket és közösen köszöntik az új évszakot a
levegőben. Vajon mikor látom újra a fákat? Vagy a napot. Talán
soha. De mégsem érzek semmit. Sem boldogságot, sem bánatot.
Mintha egy régi és üres játékbaba lennék. Mozdulatlanul ülök
a nyirkos földön, üres szemeim végigjárnak a szobán, de mégsem
teszek semmit. A többiek sírtak. Hisztiztek. Anyukájukat hívták,
de hiába. Mikor túl hangosak voltak Ő bejött és addig ütötte
Őket, míg el nem hallgattak. Vagy míg meg nem haltak.
*
6 hónappal ezelőtt *
– Anyaaaaa!
– sikítottam, miközben nővérem kezei közül próbáltam
megszerezni a rózsaszín plüss nyuszit. – Alie megint
gonoszkodiiik!
Anya
egy rongyot tartott a kezében és éppen a mosogatástól nedves
kezeit törölgette.
– Alie!
Fejezd be! – mondta anyám határozottan és fáradtan. – Add
vissza azt a nyulat a húgodnak!
– Jól
van, jól van! – dobta el a plüssállatot, én pedig utána
futottam. – Jesszusom, de unalmas ez a család.
– Hé,
kelj fel! – szakít ki a gondolataimból egy vékonyka hang. –
Hallod? Kelj már fel!
Lassan
kinyitom a szemeimet, majd egy árnyékot veszek észre, ahogyan egy
holtestet ráz meg időnként.
– Kelj
már fel! – a kisfiú hangja kétségbeesett, a sírás kerülgeti.
– Haszontalan!
– szólalok meg. – Meghalt. Megölte.
A
kisfiú összerezzen a hangom hallatán, majd közelebb araszol
hozzám.
– Te
ki vagy?
– Miért
érdekel? Úgy is meghalunk. – a fiú leül mellém, mire egy
kicsit távolabb megyek. Nem szeretem az emberek társaságát.
Mellesleg a fiúnak vizelet és izzadság szaga van.
– Marco
vagyok! – mondja kicsit félénken. – Kilenc éves. És te? –
próbálkozik tovább.
Megadom
magam, majd sóhajtok:
– Justine.
Hét éves.
– Tudod,
Ő a barátom volt. – mutat előttünk fekvő holttestre. – Sokat
játszottunk minden nap. Az anyukáink ismerték egymást, ezért
minden nap lejártak velünk a játszótérre.
Nem
akarom megmondani a fiúnak, mennyire nem érdekel a meséje. Hisz
talán ezért nem omlott még össze teljesen.
– Egyszer
Peter anyukája vigyázott ránk. Azt mondta, hogy elmegy és vesz
nekünk inni valót. Mi tovább hintáztunk, de aztán jött Ő és
túl gyengék voltunk. Nem tudtunk mit csinálni. – majd rám néz
nagy és könnyes szemeivel. – Téged mikor kaptak el?
– Körülbelül
fél éve. – sóhajtok. – Egy plázában kapott el...
– És
mit akarhat tőlünk? – töröli le az egyik könnycseppjét.
– Egyszerűen
szereti a gyerekeket. – próbálok kíméletesen fogalmazni. Pedig
az igazság az, hogy szereti megerőszakolni a gyerekeket és megölni
Őket.
– Mi
ez a hangzavar? – halljuk az Ő mély és piától bizonytalan
hangját. Marco felpattan és valami búvóhelyet keres,
természetesen hiába. A következő pillanatban lassan kinyílik a
vas ajtó, és a férfi egy baltával a kezében közeledik felénk.
Az élén ott virít a száraz vér.
– Meneküljünk!
– kiabálja Marco.
– Hová?
– nyöszörgök, még mindig a falnak támaszkodva. A férfi elénk
ér, majd felemelte a baltát. A fiút nézem, aki kétségbeesetten
próbál menekülni. Ostoba! Még mondani akar valamit, szólásra
nyitja a száját, de már késő. Ahogyan a balta belecsapódik a
fejébe, kettétörve a koponyáját és megsértve az agyát, Marco
a földre esik. Rezzenéstelen arccal néztem végig a halálát és
azt, ahogyan a fiú vére szinte beteríti az arcomat.
– Nem
szeretem a hangoskodást. – nyöszörögi a részeg férfi. – De
te jó kislány vagy, Justine! – simogatja meg arcomat, amitől
elfog a hányinger. Kitépi Marco fejéből a baltát, majd döcögve
az ajtó felé veszi az irányt, majd eltűnik mögötte. Rápillantok
a fiúra, akivel pár perccel ezelőtt még beszéltem. Szemei
kitágultak és üresek. A fején egy hatalmas vágás tátong. Pár
nap múlva nagyon büdös lesz. Kedvetlenül felállok és megfogom a
kezénél fogva, majd oda húzom a többi testhez, amiket egymásra
pakoltam. Így kisebb helyet foglalnak. Sírni akarok és tombolni,
de egyszerűen nem tudok. De miért? Talán már szétesett a
tudatom. Nem érezhetek többé boldogságot és szomorúságot? Soha
többé, semmit nem érezhetek?
-
Hamarosan itt a Karácsony! - rángattam meg anya pólóját. -
Menjünk bevásárolni!
– Jó,
jó. – kacagott anya, majd megsimogatta a fejemet. – Alie
készülődj! Megyünk a plázába!
Hallottam,
ahogyan nővérem dühösen lerobog a lépcsőn, majd idegesen
kérdezi, hogy muszáj neki is mennie.
– Persze.
– kezdte a hegyi beszédet anya. – Ez mindig is így volt és
mindig is így lesz. Társaságban sokkal jobb a bevásárlás.
– Oké!
– adta meg magát Alie, majd készülődni kezdett. Anya feladta
rám a lila télikabátomat, majd a fekete csizmámat és már csak
Alie-re vártunk.
– Csodáás!
– kezdtem el pörögni a nagy plázában, mikor megpillantottam a
gyönyörű, karácsonyi díszítést. A plafonról különféle
fehér golyók lógtak le, mintha csak esne a hó. A lépcsőket és
lifteket színes égők díszítették. De a legszebb mégis a pláza
közepén lévő, öt méteres karácsonyfa volt, melyre
szaloncukrokat aggattak.
– Ne
szaladj el, Justine! – kiabálta utánam anyám, de én meg sem
hallottam. Mindenképpen körbe akartam járni a pláza minden
szegletét, minden díszítést végig csodálni.
Finom
kalács illat szállt a levegőbe, én pedig meg akartam kérni
anyát, hogy vegyünk egyet. De mikor hátrafordultam, ismeretlen
emberek sokaságát láttam, akik nevetgéltek és veszekedtek.
Szemeimmel anyát és Aliet kerestem, de hiába. Kétségbeesetten
rohangáltam fel s alá, de egyszerűen eltűntek. A sírás
kerülgetett, szemeimet csípték a keserű könnyek. Néhányan
megálltak egy pillanatra és engem néztek, de aztán vállat vontak
és tovább siettek. Lábaim elfáradtak és remegtek a sírástól,
ezért leültem egy padra, a pláza egyik elhagyott részében.
Kicsiny kezeimmel törölgettem a könnycseppjeimet.
Hirtelen
egy kéz nehezedett a vállamra, én pedig felugrottam. Egy idősebb
férfi mosolygott rám. Olyan szaga volt, mint apának
szilveszterkor.
– Mi
a baj kicsi lány? – kérdezte nyájas hangon.
– Az
anyukám... – nem bírtam befejezni a mondatot, újra rám tört a
sírás.
– Értem
én. Azt hiszem kint láttam Őt a parkolóba. Gyere, keressük meg!
– nyújtotta felém néhol mocskos kezét.
Hogy
láthatta Őt, amikor nem is tudja, hogy néz ki? Talán ismeri
anyukámat?
Bólintottam,
majd megfogtam a kezét és naivan követtem Őt.
Ajtónyikorgásra
ébredek. Igazam volt. Marco és a többi gyerek tényleg egyre
büdösebb lesz a napok múlásával.
– Justine!
– hallom a nyájas hangját. – Ebédidő!
Ebéd?
Te ételnek hívod azokat, amiket nekem adsz?
A
férfi dülöngélve jön hozzám közelebb, egy repedt, krémszínű
tálcával a kezében. Leteszi elém a vértől nedves földre, majd
hátrébb lépett. Egy penészes és félig elfogyasztott almát
látok magam előtt.
– Na
mi az? Nem vagy éhes? – kérdezi kicsit dühösebben.
– Ezt
nevezed te ételnek?
– Ne
szemtelenkedj, Justine! Én megdolgoztam ezért az ételért! Tessék
megenni!
– Ki
estek a fogaim! – nyitom ki a számat. – Hozz egy kést. Így nem
tudom megenni. Fel kell szeletelnem.
A
férfi sóhajt, majd elindul az ajtó felé és becsukja maga mögött.
Hallom, ahogyan az emeleten kinyitja a fiókot és kutakodni kezd
benne. Elmosolyodok. Úgy tűnik bevette.
– Nesze!
– dobja elém a konyhakést, amit rászáradt étel borítja. –
Most már egyél.
Megszorítom
a kés nyelét és végignézek rajta. Nem a legjobb, de a tervhez
megfelelő. Felállok és a férfi felé veszem az irányt, aki
csodálkozva néz engem. Mikor odaértek hozzá, átölelem az egyik
karommal, míg a másikkal a kés nyelét szorítom.
– Justine!
– kezdte gúnyos hangján. Kezével végigsimít a hátamon, majd
egyre lejjebb haladva, végigsimít a fenekemen. Tudtam, hogy nem
tudja fékezni magát. De mielőtt bármi mást tud tenni, felemelem
a kést és lecsapok.
A
torkára célzok, de megcsúszik a kezem, így a kés a szemében
landol. A férfi ellök magától és ordítva a földre esik.
– Mit
művelsz, te cafka? – kiabál, miközben véres szemét szorítja.
Nem
hagyhatom életben! Akkor utánam jön.
Felemelem
a kést a földről és magabiztosan közeledek hozzá.
– Justine!
Kérlek ne! – a férfi sír. Félti az életét. – Ígérem, nem
fogok többé hozzád nyúlni. É … és rendes ételeket kapsz,
rendben? Palacsinta! Szereted a palacsintát? Ha akarod, csinálok
neked! – próbál arrébb araszolni, de én lassan követem Őt. –
És nem hozok haza több gyereket. Csak ha szeretnéd … És
normálisan élhetünk! Ketten. Együtt. Na mit szólsz? – a férfi
reménykedve rám mosolyog és kitárta az egyik karját. Szánalmasan
néz ki.
– Ketten?
– kérdeztem vissza, mire Ő bólogatni kezdett. – Nem szeretem a
hangoskodást!
Miért
élvezem? Miért érzek izgalmat, boldogságot és szenvedést? Miért
nem bírom abbahagyni a férfi testének darabolását, mikor tudom,
hogy már halott? Miért kellett addig vernem, míg csak egy csont és
hús pocsolya maradt belőle? Miért akarom folytatni? Olyanná
váltam, mint Ő? Nem. Én nem vagyok olyan. Csak büntetem, amiért
tönkretett és bemocskolt. Mert megérdemli a büntetést, nem igaz?
De ezt nem a többi gyerekért, vagy Marcoért csinálom már. Nem is
magamért, nem is büntetés miatt. Azért csinálom...mert élvezem.
Az
erdő sötét és félelmetes. A folyóban úszkáló halak
csiklandozzák a lábamat és a hasamat. Gondosan mosom le magamról
a férfi vérét, majd megszárítkozom, amíg a ruháimból is
kimosom a vörös nedűt. A hold fénye, olyan számomra, mintha meg
akarna vigasztalni. A csillagok pedig mintha énekelnének nekem.
Milyen szép is a világ! Örülök, hogy így gondolom. Hisz olyan
sok ember él még a világon, akiket én –
– Hé,
jól vagy? – hallok egy lágy hangot. A napsugár fénye bántja a
szememet és időbe telik hozzá szoknom. Egy idős férfi mosolyog
rám és annak felesége. Tipikus vidéki nagyszülőknek tűnnek.
– Mi
történt veled? – kérdezi a nő. Belevetem magam a férfi ölébe
és sírást színlelek, Ő pedig simogatni kezdi a hajamat.
– Most
már nincs semmi baj, ne sírj! – mondja a férfi.
– Látom
szépen kimostad a ruháidat! – guggolt le mellém a nő. – Vedd
fel őket, biztosan megszáradtak már. Hazaviszünk és kapsz
újakat, rendben?
Gyorsan
bólogatni kezdtem, majd magamra kaptam a szakadt,zöld szoknyámat és a
kék pólómat.
A
férfi és a nő megfogták a kezemet és úgy haladtunk lassan ki az
erdőből. Mindketten biztatóan mosolyogtak rám, nem is sejtve,
hogy egy támadásra kész véres kés lapul a zsebemben.
Kedves Dorothy,
VálaszTörlésÚgy látom megfogadtad a tanácsomat.Szeretem magam.Olyan jó tanácsot adtam,hogy egy tökéletes novellát alkottál vele.Nem ijedtem meg.Áh,dehogy!Csak a müzli darab a torkomon akadt és ijedten bámultam a képrenyőre.Hihetlen.Nagyon szép,nagyon szép,nagyon szép.Már nem is tudom,mit még írhatnék(előszőr is,megyek kiköhögöm a müzlit).És bírtam,hogy a csajsziból egy pszihopata lesz.Ez olyansmi,amire gondolsz,de mégsem.Szóval ilyen kételyek között vergődsz és közben ételt majszolgatsz,mint a horror filmeknél.Imádtam.Még több ilyet!:)
Hugs.Lina
Szia Lina!:)
TörlésNagyon örülök,hogy írtál, nagyon jól esnek nekem a bátorító szavaid és sajnálom a müzlit. :D De azért boldog vagyok,hogy ilyen reakciót váltott ki belőled a történet!:)
Hálás vagyok a véleményedért!:)
Szia! Ma kezdtem el olvasni a történeteidet, és meg kell, hogy mondjam, BAROMI JÓL ÍRSZ *__* De tényleg. Én alapjába véve olyan lány vagyok, aki nem nagyon rajong a véres sztorikért, de ezeket mind nagy kedvvel olvastam, mert le mertem volna fogadni, hogy ugyanolyan jó lesz, mint az előző, vagy sőt,még jobb is. Szóval, nincs mit mondanom, csak annyit, hogy egyszerűen imádom az írásaidat ! ^^
VálaszTörlésSzia Cece:)
TörlésHidd el, egy amatőr írónak az ilyen szavak hihetetlenül jól esnek, nagyon köszönöm!:) Ha szereted a véres történeteket, akkor valószínűleg találni fogsz még az oldalon, olvasgass kedvedre!:)