A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2016. április 14., csütörtök

Fóbia - novella

Sziasztok! Először is le szeretném szögezni, hogy ezzel a novellával senkit sem akarok megbántani vagy megsérteni.    Ez csak egy kitalált történet...

FÓBIA

Harminc éves volt, én pedig tizenhét. Gyűlöltem őt. Az összes porcikám azt kívánta, hogy dögöljön meg. 



Tizenhárom éves korom óta laktam együtt anyámmal és a bátyámmal, Berryvel. Berry testi és szellemi fogyatékos volt. Az egész életét kerekes székben élte le, mindig segítségre szorult kiszolgáltatott helyzete miatt, amivel előszeretettel élt vissza. Anyám idegroncs volt, egymás után szívott el több szál cigarettát is, pánikrohamai voltak, melyeket próbált titkolni előlünk. Azt mondta, hogy beletörődött már, hogy így élje le az életét. Apám is ezt mondta. Két hónappal később elhagyott minket.
Akkor voltam tizenhárom éves, össze voltam zavarodva, a családom szétesett és erről mind Berry tehetett. Akkor gyűlöltem meg őt teljesen. Nem éreztem iránta semmi sajnálatot, nem voltam szomorú, mikor kicsúszott alóla a kerekes szék és lefejelte az asztalt. Akkor csak és kizárólag anyám miatt nem nevettem el magam, aki nagyon érzékeny volt arra, hogy hogyan bánok a bátyámmal. Pedig én meg akartam ölni őt. 
Éjszakánkét hallgattam, ahogy fájdalmában üvölt. Kialvatlan voltam, a jegyeim romlottak. Reggelente a pelenkájának szaga árasztotta el az egész lakást, ami aztán egész napra bent marad az orromban. Nem ettem, gyenge voltam. 
Mikor hazaértem az iskolából és még nem léptem be a lakásba, csak egy gondolat járt a fejemben: „Talán már halott. "
De nem volt akkora szerencsém. Anyámat azokban az időkben sosem láttam pihenni. Vagy a lépcsőn cipelte fel őt, vagy a pelenkáját cserélte ki neki, vagy vacsorát készített Berrynek, vagy a szobáját takarította és szellőztette. S, miközben anya csak dolgozott és dolgozott érte, Berry csak ült és bámulta. Arcán széles vigyor terült szét, szemében pedig mindig felfedeztem azt a lapos, sunyi csillogást, ami a legőrjítőbb volt az egészben. Mintha élvezte volna, hogy kínozhat minket. Mintha kár örvendő lett volna. 
Anya megőszült. Pár nappal később, miután apa örökre elment. Hirtelen az egész arca ráncos lett, lefogyott, keze mindig remegett és egykor csillogó barna szemét, most mintha szürke ködfátyol takarta volna el. 
Beletörődés. Ez a szó jutott eszembe mindig, mikor anyát láttam. Nem is próbált érte tenni, hogy megváltoztassa az életét. Hiszen már belefáradt. Tudtam, hogy anya meg akar halni és ez volt egész gyerekkorom legnagyobb csalódása. Anya, aki mindig gondoskodott rólam és feltétel nélkül szeretett, aki mindig is a példaképem volt, már többé nem akart élni. Berry tönkretette őt. A legjószívűbb nőt a földön. De, ami a legfontosabb volt, hogy tönkretette azt az embert, akit én a világon a legjobban szerettem. 
Tenni akartam valamit, de tudtam, hogy ezen már nem lehet segíteni. Ha a bátyám él, anya belerokkan. Ha viszont meghal, abba is. Hiszen a fia volt és szerette. Nem akartam végignézni anya teljes leépülését, egyszerűen nem voltam rá képes. 
S akkor már én is megakartam halni. 
Aludni szerettem volna, nagyon mélyen. Álmodni akartam valami gyönyörű szépet, amiből nem ébrednék fel soha többet. 
De anya... belehalna. Nem tudtam őt itt hagyni. 
Mikor először megvágtam magam, az felszabadító érzés volt. Folyt a bíborszínű vér, végig a kezemen, én pedig könnyes szemmel bámultam, hogyan szalad le végig a csuklómon, s hogyan cseppen le a csempére. S ezek után már nem tudtam abbahagyni. Minél mélyebben, hogy minél jobban fájjon. Tudtam, hogy hülyeség, de közelebb szerettem volna lenni a halálhoz, ha csak egy kicsit is. De ezután már nem álltam le. Villákat vágtam bele a combomba, kötéllel fojtogattam magam, míg el nem ájultam pár percre. Azt szerettem a legjobban. Nem észleltem semmit a külvilágból, csak feküdtem ott és úgy éreztem, hogy körbevesz a végtelen, békés feketeség. Olyan volt, mintha egyszerre telt volna el egy perc és egy év. Leírhatatlan boldogság. De csak pillanatokra, ami nem volt elég. Nem tudtam elszakadni a halál gondolatától. Mindig ott lebzselt körülöttem, lehetetlen volt tőle elszabadulni. Ahogy múlt az idő, úgy éreztem, mintha egy régi, kedves ismerősöm követne mindenhova. 
Inni kezdtem. Sokat. Mikor barátokkal, mikor egyedül a magánnyal. Az alkohol mámorában nem számított semmi, sem a tegnap, sem a holnap, csak a jelen. Elfelejtettem mindent, szórakoztam, új emberekkel ismerkedtem, akik új dolgokat tártak fel előttem. De mikor már évek teltek el, hogy elkezdtem lassú öngyilkosságomat, rájöttem valamire. Mindegy, hogy az ember mit csinál, vannak dolgok, melyek élete végéig elkísérik. S mikor erre rájöttem, tudtam, hogy tényleg csak a halál maradt hátra. 
Mintha bezártak volna egy kalitkába, ahonnan sehogy sem lehet kijutni. Együtt raboskodtunk anyámmal, s a kulcs Berrynél volt. Tudtam, hogy nem magamat, hanem a kalitkát kell elpusztítani.
Berry szeretett idegesíteni engem. Azt mondta, hogy sosem lesz olyan fiú, aki szeretne egy olyan ronda lányt, mint én. Azt mondta, hogy anya őt sokkal jobban szereti, mert többet foglalkozik vele. És azt is mondta, hogy anya boldogabb lenne, ha én meghalnék. 

Aztán elszakadt az a bizonyos cérna. Anyám éppen mosogatott mögöttem, én pedig felpattantam, a bátyámat pedig a kerekes székével együtt fellöktem, Berry a földre zuhant, rá pedig a szék is. Megrúgtam őt. Többször is. Közben azt üvöltöttem, hogy dögöljön már végre meg. Anyám leállított, megpofozott, majd a szobámba küldött. De mielőtt elhagytam volna a konyhát, visszanéztem. Berry tekintete összefonódott az enyémmel, s újra megjelent az a sunyi, lapos csillogás. Akkor vágtam meg magam a legmélyebben. 
Azt gondoltam, hogy rossz ember vagyok. Nagyon gonosz, hiszen a bátyám nem tehetett arról, hogy ilyen lett. Nem ő akart ez lenni. De mégsem tudtam neki megbocsájtani. Nem tudtam többé embernek tekinteni. Csak egy szörny volt számomra, ki kínozta a családomat. Utáltam magam. Gyűlöltem őt is. De ahogy az idő haladt, lassan már nem tudtam eldönteni, hogy melyikünktől undorodtam jobban. Valami nem volt velem rendben. Valami eltörött bennem. Valami kihalt belőlem. És nem volt senki, aki tudott volna segíteni.

* ~ *

Harmincöt éves volt, mikor meghalt. Én huszonkettő. A legboldogabb nap volt az egész életemben. Legalábbis akkor úgy éreztem. Mikor hazaértem az egész lakásban sötét volt. Anya ott ült a kanapén és Berry gyermekkori képét szorongatta a kezében. Nem nézett rá a fotóra, csak játszott vele. Ráncos, fáradt arcán könnycseppek gurultak le. Sokáig nem szólaltam meg. Anya nem nézett rám, pedig tudta, hogy ott vagyok.
- Meghalt? - kérdeztem végül, némi reménnyel a hangomban. Mintha az kérdeztem volna, hogy kinyithatom-e a karácsonyi ajándékomat.
Anya bólintott. Ő csendben sírt, én viszont üvöltöttem. Térdre estem, arcom feszes vigyorba rándult, szememből pedig megállíthatatlanul folytak az örömkönnyek. Körmömet a bőrömbe vájtam, s annak félhold alakú nyomán vér serkent ki. De szinte meg sem éreztem. Anya most nem pofozott fel és nem küldött a szobámba. Hiszen a kalitka nincs többé. Kulcs sincs többé. Csak a szabadság van most már. Vége az egésznek. Tudtam, hogy anyával új életet kell kezdenünk, elköltözni valahova jó messzire, eladni ezt a fertőt, amiben már évek óta éltünk, elhagyni és kidobni mindent, ami a szörnyetegre emlékeztetett volna. Lelki szemeim előtt láttam, hogy anya kivirul majd. Újra boldog lesz! Újra élni akar majd! Újra együtt leszünk, kettesben!
De anya pár év múlva meghalt. Az idegei felmondták a szolgálatot. Már nagyon régóta halott volt, de igazán csak akkor szűnt meg létezni, mikor elvitte az agyvérzés. Anya meghalt, pedig még csak huszonöt éves voltam. Egyedül maradtam, teljesen egyedül és ez mind Berry hibája volt. De nem tudtam rajta bosszút állni mindezért, s ez egy maradandó dolog volt egész életemben, amit sosem voltam képes levetkőzni magamról. Megőrjített a gondoltat, hogy a bátyám elvette tőlem a családomat és még meg sem tudtam bosszulni. S a halál akkor lett számomra a legelérhetőbb. 

De aztán megmentettek. Egy huszonhat éves fiatal srác, göndör, szürke fürtökkel, gyönyörű szemmel és fantasztikus humorral. Egy szórakozóhelyen találkoztam vele, de én már nem nagyon emlékszem rá. Fürödtem az alkohol mámorában, mikor a fiú visszarántott egy száguldó autó elől, ami majdnem elgázolt. Először mérges voltam rá. Azt gondoltam, hogy mennyire jó lett volna ha megtörténik. Mondtam neki, hogy hagyjon békén és foglalkozzon a saját dolgával. De egész este figyelt engem, miközben egyre többet ittam és kezdtem elveszíteni minden józanságomat. S mielőtt lepördültem volna a bárszékről, felkapott és beültetett az autójába. Mivel nem voltam hajlandó elmondani neki, hogy hol lakom, ezért magukhoz vitt. Még a szüleivel és a húgával lakott, de azt mondta, hogy pár hónap és elköltözik. Én az ágyában aludtam, ő pedig a földön. Azon a reggelen még azelőtt ki tudtam surranni a lakásból, mielőtt felébredt volna. 
Újból találkoztunk, ugyanott. Randizni kezdtünk, utána pedig járni. Szerelmes voltam belé, visszavonhatatlanul, s akkor úgy gondoltam, a halál úgyis megvár. Én döntöm el, hogy mikor mutatkozom be neki személyesen. És mivel nem volt senki a világon, akit szerethettem volna, ezért az a huszonhat éves fiatal srác jelentett számomra mindent. Boldog voltam. De az emlékek nem hagytak nyugodni. A rémálmok akkor sem szakadtak el tőlem. A pánikrohamok újra és újra feltörtek, a karomon pedig újabb mély vágások jelentek meg. Nehéz volt megállítani. Úgy éreztem, hogy lehetetlen, de neki sikerült. Még ha nem is teljesen, egy időre biztosan.
Sosem felejtem el azt a napot, mikor bemutatott a szüleinek. Egy hónapja jártunk és ragaszkodott hozzá, hogy náluk vacsorázzam. Azt mondta, hogy az anyja igazán jószívű, remekül főz és varr, az apja pedig igazi ezermester és humorzsák. A húgáról csak annyit mondott, hogy kedves lány és, hogy még csak tíz éves.
Mikor beléptem a lakásba, ismerős szag fogadott, melyet valahogy nem tudtam képhez kötni. Bemutatkoztam a szüleinek, beszélgettem velük, megkedveltek és én is őket. Azután az anyukája ismét besietett a konyhába, hogy befejezze a vacsorát, az apja pedig leült a tévé elé és sört ivott.
Aztán a barátom csak annyit súgott oda hozzám, miután a húga nevét kiabálta, hogy ne nézzek furcsán. Nem értettem mire gondol. 
Az egyik szoba ajtaja lassan, nyikorogva kinyílt. Ismerős hang fogadott odabentről. Összerándult a gyomrom és egész testemben remegni kezdtem. A férfinek, akit a világon a legjobban szerettem, aki a legtöbbet jelentette nekem az életemben, egy szörnyeteg volt a házában.
A fekete hajú, kis testű lány kerekes széken gurult közelebb hozzánk, tekintete alig látszott ki a sötét zuhatag alól. Csinos, rózsaszín szoknya volt rajta, ami alól kilátszódott a pelenkája. 
Hirtelen nem kaptam levegőt. Sírógörcs tört rám, olyan pánikroham, melyet borzalmasan nehéz volt magamban tartani és úgy éreztem, hogy belülről marcangol fel ha nem engedem ki. De nem tehettem. Nem akartam elveszteni a megmentőmet.
- Haylie! - szólt a barátom. - Köszönj szépen!
NE! - üvöltöttem belülről.
A kislány felemelte a fejét és  rám nézett. Tudtam, hogy mit fogok látni. Azt a sunyi, lapos csillogást a tekintetében és azt az undorító vigyort a pofáján. 

14 megjegyzés:

  1. Drága Dorothy!

    Elmondani nem tudom, mit érzek, ez egyszerűen fantasztikus volt! Hú... Nem szokásom novellás blogokon kommentet hagyni, de muszáj elmondanom, hogy mennyire különleges volt ez a történet, végig volt valami furcsa a szívem tájékán, és fú, nagyon megfogott... Szóhoz sem jutok...

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!

      Nagyon szépen köszönöm az elismerő szavakat és rettentően boldog vagyok, hogy tetszett a kis irományom. Sokat jelent! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Hűha! Eszméletlen volt. Annyira magába szippantott, hogy még úgy ötvenszer visszatekertem, hátha van még pár oldal, de nincs... :'( Ezért rossz novellát olvasni, bár ezt mindenféleképpen érdemes volt. Elképesztő fogalmazásod van te lány! Többet kérek novellát. Alapból szeretem az írásstílusod és a fantáziád se semmi, de most... Mély nyomot hagytál bennem! ( Még az eddigieknél is nagyobbat, ha lehet ilyet mondani, annyira tetszenek. )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kanna-chan!

      Nagyon szépen köszönöm ezeket a szép szavakat, sokat jelentenek! Köszönöm, hogy elolvastad ezt a novellát és remélem, hogy a közeljövőben is fogsz nálam olvasgatni és, hogy nem okozok csalódást! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  4. Szia! Szuper lett. Vártam volna a folytatást - happy end párti vagyok, ráadásul egy imádnivaló kerekesszékes ember az egyik családtagom - de így volt igazán ütős. Gratulálok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Eden!

      Nagyon szépen köszönöm a szép szavakat. Sajnos én nem vagyok túl happy end párti, bár hangulatomtól függ. :)
      És csak remélni tudom, hogy nem bántottalak meg semmivel, ha mégis, akkor szeretnék bocsánatot kérni! :)
      De nagyon szépen köszönöm, hogy írtál!

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  5. Jaj, dehogy bántottál meg, mivel bántottál volna? :D Pont azért tetszett különösen, mert totális ellentétben áll azokkal az emberekkel, akiket ismerek.

    VálaszTörlés
  6. Kedves Dorothy!
    Ez a műved nálam is elérte a totális döbbenet érzését. Mintha egy apró hullámvasúton mentem volna végig: először mélyről indultunk, majd fel egy kis boldogsághoz, aztán még lejjebb zuhantam egy mélyponttal..
    Fantasztikus volt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Vacak!

      Nagyon szépen köszönöm a szép szavakat, örülök, hogy tetszett ez a kis iromány. Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  7. Hűha. Most találtam rá a blogodra és wow. Ez igen erős kezdés volt. Ali várom, hogy többet olvassak tőled *-* Nagyon tetszett, csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Sheena!

      Nagyon örülök, hogy rátaláltál a blogomra, annak pedig még jobban, hogy elnyerte a tetszésedet! Remélem nem okozok majd csalódást! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  8. Áhh Dorothy!
    Ez az amit annyira szeretek tőled. Te is vevő vagy a sötét, elvont történetekre mint én magam is. Tegnap fejeztem be az american horror stoey 4. Évadát. ( freak show ) így talán kicsit jobban ütött. Annyira elgondolkodtató amit írtál, hiába csak kitalálció van szó. Mert minden ember más, de az érzelmeink hasonlók, nem számít kinek mivel kell megküzdenie nap mint nap. Ennek a történetnek is az volt a " legbetegebb " része, hogy hétköznapi emberekről szólt. Nagyon örülök, hogy elolvastam. Sose hagyd abba amit csinálsz Dorothy.!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Caleb!

      Köszönöm, hogy újra itt vagy! Nagyon örülök, hogy tetszett ez a novella neked, remélem, a jövőben sem okozok csalódást! Köszönöm a véleményedet, sokat számít nekem! Remélem, fogsz még nálam olvasgatni! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés