A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2014. február 12., szerda

Sötétebb a feketénél - novella

Kedves olvasók! 
Rég nem írtam már, kissé elhanyagoltam a blogot, amit sajnálok, de most, hogy sikerült befejeznem a történetemet, több időt próbálok szentelni a novellákra és a versekre.
A novellákkal kapcsolatban úgy érzem, már nem írok olyanokat, mint régen, mintha azok jobban lettek volna. De ennek ellenére, remélem, ez a novella is elnyeri a tetszéseteket.
Nem mellékesen szeretném megköszönni a 100(!) rendszeres olvasót, ez rengeteg, nagyon boldog vagyok miatta. Hálás vagyok mindenkinek!

Sötétebb a feketénél

„Légy mindig apa kedves kisfia! És akkor örökké szeretni foglak! „

A Kaylee nevű lány ismét engem nézett. Éreztem magamon a pillantását, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, mint mindig. Inkább barátaimra figyeltem, fél füllel, de mégis, egyáltalán nem tudtak lekötni azok, amiket mondtak. Több lány vett körül minket és szinte láttam rajtuk, hogy csorgatják a nyálukat, csak azért, hogy egy kis figyelmet szenteljünk nekik. Undorodva elhúztam a számat, majd kinéztem az ablakon. Korán sötétedett. Az ég vöröses színű fátyolnak tűnt, amely bármikor kettészakadhatott volna. Önkénytelenül is elkaptam a fejem, mire találkozott a pillantásom Kayleeéval. Egy pillanatra megszeppent, szürkés szemei megcsillogtak. Színtelen arcát pír öntötte el, mintha csak vér csöppent volna egy hófehér járólapra. Majd zavartan elrántotta a fejét. Csendes, félénk lány, sötétbarna haja tökéletes keretet adott szép arcának. Talán beleszerethetnék…
- Hé, Alex! – Kay hátba csapott, mire én előretántorodtam pár lépést. – Nem jössz velünk a partra suli után?
A szőke hajú fiú fejével egy csapat reménykedő lányra bökött, majd húzogatni kezdte a szemöldöklét és elvigyorodott. Kedveltem Kayt, nap mint nap vele vagyok, de néha undorodni kezdtem tőle.
- Sajnálom – kezdtem, miközben zavartan csavargatni kezdtem az egyik fekete hajtincsemet, ami a szemembe lógott. – Ma nem érek rá.
- Már megint? – nyávogta az egyik lány.
- Sajnálom.

~ * ~

Utolsó óra után elindultam hazafelé. Vállamra kaptam a táskámat, betoltam a székemet, majd mikor az ajtóhoz értem, előre engedtem Kayleet, aki halkan megköszönte, majd gyorsan elsietett. Elmosolyodtam. Kétségtelenül irigy voltam. Vettem egy mély levegőt, lassan kifújtam és elindultam. Magam elé bámultam, nem voltam képes semmire sem gondolni. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Jobban jártam, ha nem agyalok. Az egy veszélyes játék nálam.
Az emberek némán haladtak el mellettem, én meg csak a cipőm kopott orrát bámultam és minden lépésnél egyre erősebben szorítottam a táskám pántját. Felpillantottam, majd megtorpantam. Egy kirakat előtt álltam, melyben megláttam a saját tükörképemet, mögötte pedig a szebbnél szebb ruhákat. Hosszú, fodros szoknyák és rövid farmerok. Felcsillant a szemem.

„Mi ez a ruha? Hogy nézel ki? Az én fiam nem hordhat ilyen ruhákat, azonnal vedd le magadról! „

Megráztam a fejem, majd lassan sétáltam tovább. Nem akartam emberek közt maradni, de haza sem akartam menni. Ha belegondolok, hogy kinyitom az ajtót és belépek a félig sötét szobába, melyet jobbik esetben a tévé gyér fénye világít be, legszívesebben elmenekülnék. Elmenekülnék, ha lenne egy hely, ahol elbújhatnék.

~ * ~

-          A következő óra testnevelés! – harsogta az osztályfőnök mély, öblös hangján. – Úszni fogunk! Készüljetek fel!
Egy pillanatra nem bírtam levegőt venni. Kétségbeesésemben kikerekedett szemekkel bámultam a tanár, aki morgott valamit, majd elhagyta az osztályt, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
-          Egész évben erre vártam! – nyújtózkodott mellettem Kay a széken, majd fejét az asztalra hajtotta. – Lányokat fürdőruhában! Alig várom! Alex? Jól vagy?
Nem akartam válaszolni, de nem tehettem mást.
-          Kicsit rosszul érzem magam. Szólok a nővérnek! – mosolyogtam a fiúra, majd elkezdtem bedobálni a cuccaimat a táskámba, de a kezeim annyira remegtek, hogy a tankönyvek fele a földön kötött ki.
-          Hee? Egy kis rosszul lét miatt hagynád ki ezt a remek alkalmat? – egyenesedett fel. – Biztos vagyok bennem, hogy Kaylee is remekül fog kinézni. Láttam, hogy nézed őt – mondta, majd bizalmas pillantást vetett rám.
-          Legközelebb nem hagyom ki – nevetgéltem erőltetetten, majd elköszöntem a fiútól, de mielőtt elhagyhattam volna a termet, Kay még utánam jött.
-          Holnap gyere el velünk a partra! Ha akarod, Kayleet is meghívjuk – ekkor barátságosan mellkason ütött, habár nem túl nagy erővel, mégis felszisszentem a fájdalomtól.
-          P-persze. Meglátjuk!

~ * ~

Nem akartam benyitni. Nem fogja megkérdezni, hogy miért jöttem haza előbb. Nem fogja érdekeli. Rám fog nézni az arca pedig undorról fog árulkodni. Arról, hogy undorodik tőlem. Már fél órája állhattam az ajtó előtt, de nem bírtam tenni semmit. Akárhányszor felemeltem a kezemet, hogy lenyomjam a kilincset, az mindig megfagyott a levegőben, majd élettelenül a testemhez csapódott. Újra és újra. Miért ilyen nehéz mindig?
Feltámadt a szél. Belekapott rövid hajamba, őrült táncra invitálta a kósza tincseimet. Jéghideg veríték gördül le az arcom egyik felén, majd behunytam a szemem. Ez az alkalom sem más, mint az összes többi.
Benyitottam a lakásba. Anyám háttal állt nekem, éppen mosogatott. Mikor meghallotta az ajtó halk kattanását, egy pillanatra megállt a monoton műveletben, majd némán folytatta tovább. Vártam bármiféle reakcióra, de tudtam, hogy hiába. Együtt lakunk, mégis külön élünk. Minden nap némán megyünk el egymás mellett, csak a szemeink beszélnek egymással. Három éve már, hogy nem hallom anyám hangját.
„Légy önmagad, kicsim. Kérlek, ne játszd meg magad! „
Lassan elindultam a szobámba, az öreg hajópadló meg-megszólalt alattam, ahogyan egész súlyommal ránehezedtem. A földet bámultam, szemeimet végigfuttattam a repedéseken, majd mikor anyám mellé értem, felpillantottam a szemembe hulló tincsek mögül.
Undor. Szánalom. Gyűlölet. Csalódás. Szomorúság.
Nem bírtam elviselni a tekintetét, hát elkaptam a fejem, gyorsan besiettem a szobámba és ledobtam a táskámat. Leültem a tükör elé, amely mellé fel van akasztva egy ruha. Fekete csipkés szoknya volt, melyet még anyám vett nekem, apám temetésére. Azóta sem került le a karfáról. Helyette inkább egy fekete öltönyt vettem fel, apám karórájával, amiről elég nehéz volt lemosni a rászáradt vércseppeket. Az enyémeket.

Ledobtam magamról a pólómat és végignéztem magamon. Beesett hasamon és leszorított melleimen, melyek soványságomnak köszönhetően már évek óta nem nőnek. Felemeltem a kezemet és végigsimítottam a hajamon, végül fogtam egy ollót és lenyisszantottam belőle pár hosszabb tincset. Nem engedhetem meg, hogy megnőjenek.
„Már akkor csalódtam benned, mikor megszülettél. Én fiút akartam! Fiút! „
„Alexandra, mit tettél magaddal? Mit tettél a hajaddal? Miért akarsz ennyire megfelelni apádnak? Ő már halott. Légy újra a kedves kislányom, kérlek!
Keserű könnyek kezdtek csordogálni az arcomról.
- Most már fiú vagyok. Szóval apa… kérlek ne bántsd többé anyát és engem!

14 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Örülök, hogy így gondolod, köszönöm, hogy elolvastad!:)

      Törlés
  2. Ez a novellád is ugyanúgy tetszett, mint az összes többi... Mélyen szántó volt, és elgondolkodtató, köszönöm szépen hogy olvashattam! :)
    Shirley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Shirley!

      Nagyon örülök, hogy tetszik, főleg, mivel úgy érzem, hogy írtam már jobbat is. Én köszönöm, hogy elolvastad és írtál nekem. Mindig sokat jelent! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés
  3. Hmmm...hogy nem írsz olyanokat, mint régen? Hát akkor kedves Dorothy hadd mondjam el neked, hogy ez a novella az a "tátott száj" kategória volt. De komolyan. Amikor elkezdtem olvasni, fogalmam se volt, hogy mi fog kisülni ebből. Valahogy azt éreztem, hogy bár nem történik semmi, mégis...mégis történik valami. Valami olyan dolog, amit te csak úgy, lazán, megerőltetés nélkül fokozatosan, izgalmasan megmutatsz nekünk, mi meg...mi meg csak lesünk, hogy vajon mi is a titkod. Honnan meríted ezeket az ötleteket? Hogy tudod ilyen jól tálalni? És utána felmerül bennem a kérdés, hogy úristen, milyen lehetsz te, kedves író? Milyenek lehetnek a napjaid? Mi járhat a fejedben? Nem csak mint íróra vagyok kíváncsi rád, de mint emberre is. Milyen ember lehetsz?
    Körülbelül fél éve találtam rá erre a blogra, és azóta én minden egyes nap ránézek erre az oldalra, hogy na, vajon mivel is ajándékozol meg minket, hűséges olvasóinkat. Remek. Remek vagy! Azt most nem merem kijelenteni, hogy ilyen meg olyan érzéked van az íráshoz, mert nem igazán vagyok járatos a szakmában. :) És azt se mondom, hogy a novella hibátlan volt. Hisz találkoztam egy-két ilyen-olyan hibával. (De ez elenyésző.) Azt viszont elmondhatom - és el is mondom -, hogy minden egyes versed, novellád, minden, amit eddig olvastam tőled, lekötötte a figyelmem. És ugye egy jó kis műnek (legyen az egy vers, egy novella, vagy egy komplett regény) az a dolga, hogy lekösse az olvasó figyelmét. És neked ez sikerült. Köszönöm szépen. :)
    És amit még meg szeretnék köszönni, hogy te - a többi blogossal ellentétben - nem az unalmas, sablonos történetekkel jössz. Te valami újat mutatsz nekünk, nem pedig egy olcsó, fekete-fehér fénymásolatot. És ezért is vagy értékes író. Mert keresed az újat. És úgy látom, sikeresen meg is találod.
    Az meg, hogy most úgy érzed, hogy nem azt a minőséget hoztad, amit máskor elérsz...csak azt szeretném kérni, hogy ezért a pillanatnyi elbizonytalanodásért de dobd oda azt, amit csinálsz! Ne add fel! Ha még az eredmény nem is annyira nyerte el a tetszésedet, gondolj arra, hogy milyen örömöt okozott neked már maga az írás. Az ajándék, hogy tudok írni, hogy szoktam írni, hogy élvezem az írást. És persze az ajándék, hogy megoszthassam mással azt a sok munkát, amiért annyit dolgoztam. :) Régebben én is írtam. Történeteket, novellákat. Aztán elbizonytalanodtam magamban. Ma már csak nagyon ritkán szoktam tollat ragadni és írni valami jó történetet. És sajnálom, hogy így feladtam. Na jó, mondjuk azért nem dobtam oda teljes mértékben az írás örömét. Van ugyanis egy ismerősöm, akivel többnyire csak úgy tudom fenntartani a kapcsolatot, ha rendszeresen levelezünk. És a levelezés alatt tényleg leveleket értek, nem pedig egy-két soros üzeneteket. Persze, ez is óriási örömet okoz, de attól még...attól még hiányzik az az önbizalom, amivel nekikezdtem egy-egy novellának, versnek. Szóval ezzel csak azt szeretném mondani, hogy én feladtam, de te ne add fel!
    Szeretném megköszönni, hogy hosszú eszmefuttatásommal zavarhattalak. Remélem nem csak rajtam segít (hogy leírhattam), de neked is.
    És még valamit szeretnék neked mondani. A történeteket, a verseket, vagy leveleket, bármit, amit írunk, nem csak azért írjuk, hogy másnak megmutassuk. Mindent elsősorban magunknak írunk. Azért, hogy megajándékozzuk magunkat. Az írással megajándékozzuk magunkat saját időnkkel, saját véleményeinkkel, saját gondolatainkkal. Az írással megismerhetjük magunkat, és foglalkozhatunk magunkkal. Hányszor lepődtem meg a saját írásaimon és kiáltottam fel, hogy "úristen, ezt én írtam???"... Ez azért volt, mert nem ismertem magam. Na jó, nem mondom, hogy nem szoktam a mai napig meglepetéseket okozni saját magamnak, de azért jobban ismerem magam, mint régebben, amikor még nem írtam.
    Dióhéjban:
    Dorothy Large! Csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen!

      Nem is tudom mit mondjak. Annyira meghatódtam és annyira jól estek a szavaid, hogy az hihetetlen, Végig vigyorogva olvastam, nagyon örültem minden egyes sorodnak.
      Boldog vagyok, hogy elnyerte a tetszésedet a novella, annak ellenére, hogy én magam nem vagyok vele annyira megelégedve, de most, hogy elolvastam a véleményed, már magabiztosabban állok a dologhoz. Végül is, ha tetszik valakinek, akkor nem lehet olyan rossz. :)
      Hogy milyen vagyok én? Egy átlagos nyolcadikos lány, aki próbál bekerülni a kinézett középiskolába és próbál nem megbukni matekból. Ne aggódj, biztosan nem hagyom abba az írást, hiszen olyan sok szépet adott nekem és már teljesen az életem részévé vált. Nem tudnám elképzelni magamat nélküle. Sajnálom, hogy te végül feladtad, de semmi sem késő, bármikor újra próbálkozhatsz, és ki tudja, talán még jobban is belemélyedsz, mint először. :)
      Természetesen nem zavartál, nagyon boldog lettem és hirtelen még az íráshoz is kedvet kaptam, miután olvastalak. Az olvasóim véleménye visz egyre előrébb engem és segít, hogy ne adjam fel. Ezért is vagyok hálás neked, hogy szántál időt arra, hogy ilyen terebélyesen írd le nekem a véleményed és természetesen azért is, hogy végigolvastad a novellát. Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem! :)

      Puszil,
      Dorothy L.

      Törlés
    2. Dorothy, örülök hogy segíthettem. :)

      Törlés
  4. Azta... Ez nagyon elgondolkodtató volt... és õszintén,...meglepõdtem...
    Nagyon tetszett ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nórics!

      Örülök, hogy meglepődtél és annak is, hogy elnyerte a tetszésedet a novella. Köszönöm, hogy olvastál és, hogy írtál nekem! :) Sokat jelent.

      Puszil,
      Dorothy L.

      Törlés
  5. Megfogott.. A keserűség, ami benne van.. Megleptél a végén. Ez tetszik!

    Köszönöm az élményt, Miss Large! c:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Eszti!

      Nagyon szépen köszönöm, sokat jelent! :) Köszönöm szépen, hogy itt voltál!:)

      Puszi,
      Dorothy L.

      Törlés
  6. Na, ez az amit én igazán szeretek, Tipikus ilyen történetek a kedvenceim. Rövid de fantasztikus. A véleményed szerint ez nem lett valami jó, hát alig várom, hogy olvassam a jókat. Jó lett, végig azon gondolkodtam az olvasása közben, hogy mi lesz, nagy csattanó lett. Van benne, egy két hiba, de persze ezt ne kritikának vedd, mert én meg hadilábon állok a helyesírással, pedig sok dicsérő szót kaptam már, hogy tudok írni és nem is akárhogy. Valószínűleg nem olvastak még sokat, köztük téged sem, mert én meg mesze nem tartom magam ilyen jónak. Amúgy egy kis szőrszál hasogatás, meg hagy dicsekedjek már, hogy mennyire jártas vagyok a pszichológiában. Amikor a lány elfordította a fejét miután elpirult, az helytelen testbeszéd, ha bejön egy nőnek a fiú akivel egymásra néztek akkor mindig lefelé néz.
    Jók a verseid is nagyon, olvastam egy párat, rá is nyomtam a szépre de nem fűztem hozzájuk semmit. Igazából én nem vagyok egy nagy versíró és így olvasni sem nagyon szoktam, pedig gyönyörűeket lehet alkotni benne. Úgy elbeszélgetnék veled egy kávé mellett, megismernélek, érdekelnek a gondolatid. Főleg, hogy ilyen fiatal vagy, teljesen ledöbbentem, nem akarom elhinni. :) Így tényleg csak barátság lehet a dologból, mert akárhogy is nézem, 7 év lehet köztünk.
    További sikeres alkotói munkát!

    Bryan

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bryan!

      Nagyon boldog vagyok, hogy tetszenek az írásaim és köszönöm, hogy bátorítasz és továbbra is olvasol! :) Én is hadilábon állok a helyesírással, de próbálok figyelni rá. Köszönöm a tippet, legközelebb figyelni fogok erre. Amúgy nagyon érdekes dolog, utána fogok nézni a helyes testbeszédeknek, hogy pontosan használni tudjam őket! :)
      Én is szívesen elbeszélgetnék veled az irodalomról és ezekről a tippjeidről, nagyon hasznos lenne számomra! :)
      Köszönöm, hogy itt voltál, olvastál és írtál! Mindig sokat jelent! :)

      Puszil,
      Dorothy L.

      Törlés
  7. Wow.

    Sírtam. Megindító volt.
    Imádtam. Gyönyörű volt.
    Gondolkoztam. Mély volt.

    Nem tudom, mit mondjak ~ ♥♥♥

    VálaszTörlés