A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2012. október 21., vasárnap

Reménytelen boldogság - novella

Reménytelen boldogság 
...............................................

"Aki mindent megtesz, hogy elkerülje a szomorúságot, az a boldogságot sem érzi!"


Arcomról szüntelenül potyogtak a könnyek, ahogyan azt néztem hogyan engedik le édesanyám barna,tölgyfából készült koporsóját, a külön neki kiásott téglalap alakú gödörbe. A család minden tagja próbáltam visszatartani keserű könnyeit, kisebb nagyobb sikerrel, míg az én zokogásomtól volt hangos a környék. Még mindig nem tudtam elfogadni a halálát, annak ellenére ,hogy a rák nyilvánvalóvá tette az elmúlt hónapokban. Én viszont úgy mentem be minden nap a kórházba, hogy talán aznap hazaengedik. Túl naiv voltam és ez most jobban fáj, mint bármi más, míg apám és bátyám már felkészültek mindenre. Egy kis idő múlva végleg feloszlott a tömeg, csak én térdeltem a földön, mögöttem pedig apám és Brian állt megfeszülve. A két órás úton csak az én szipogásomat lehetett hallani, míg a többiek fagyos tekintettel bámultak előre. Elfordítottam a fejem és az ablakon keresztül láttam, hogy a fák és a bokrok szinte elrohantak mellettünk. Ahogyan hazaértünk, mindhárman szobánk sötétjébe burkolództunk és aznap nem is hagytuk el azt, én pedig csendben álomba sírtam magam. 



- Isabell! - hallottam egy mély és recés hangot,mely olyan szinten sértette a fülemet,hogy bebújtam a takaró alá és kezeimet a fülemre tapasztottam. - Isabell!

Ahogyan rájöttem ,hogy a nevemet ismétlő hang nem fog alábbhagyni, ledobtam magamról a takarót és álmosan dörzsölni kezdtem a szemem:
- Mi az? 
- Kelj fel! El fogunk késni! - Brian hangja meggyötört volt és élettelen. Rekord idő alatt felöltöztünk és siettünk a buszmegállóba. A buszon megint rengetegen voltak, levegőt is alig lehetett venni. Kezdett nagyon elegem lenni ,hogy minden reggel nagy-termetű férfiak simultak hozzám, vagy kisgyerekek, akik azzal szórakoztatták magukat, hogy az utasokat rugdossák. A buszmegállótól két utca van az iskolánkig. Brian az esőtől nedves járdát bámulta, a közöttünk lévő csend pedig kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Szó nélkül váltunk el az iskola aulájában és siettünk az osztályterembe. Ahogyan beléptem az enyémbe, hirtelen minden kiabáló és nevető diák elcsendesedett és bámultak engem. Mit sem törődve velük a padomhoz siettem és csendben elfoglaltam a helyem. A következő pillanatban belépett a matek tanár és hangosan magyarázni kezdte az új anyagot, én mégsem tudtam figyelni.

"Nem akarok szomorú lenni. Ez az érzés annyira rossz. Fáj nekem. Boldognak kell lennem, nem szabad megengednem magamnak,hogy rosszul érezzem magam."

Az óra végén megcsendült a tíz perces szabadságot jelző csengő, majd minden diák elhagyta a termet. Utoljára én sétáltam ki, majd az ajtó mellett meghallottam, ahogyan három osztálytársam beszélgetnek, majd mikor megláttak hirtelen elcsendesedtek.
- Sziasztok! - erőltettem mosolyt az arcomra. Elindultam az udvar felé, majd mikor kiértem mélyen beszívtam a friss levegőt. 
- Hogy érzed magad? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Hirtelen hátrapördültem és Annie méregzöld szemeivel találkoztam.
- Remekül! - vigyorogtam, már-már feltűnően.
- Biztos? - emelte fel az egyik szemöldökét.
- Persze. Tökéletesen érzem magam. - hirtelen megszólalt a csengő, ami most nagyon jól jött. - Sietek órára! Szia!
Irodalom órán sem fagyott le a mosoly az arcomon és csak arra gondoltam ,hogy nem lehetek szomorú. A nap gyorsan elszaladt,aminek hihetetlenül örültem. Az utolsó óra után meg akartam várni Briant az iskola előtt,ezért nekidöltem a fehérre meszelt falnak és behunytam a szemem.
- Nézzétek! Isabellnek nem rég halt meg az anyukája, de egész nap vigyorgott! Nem is szerette az anyját! - hallottam melőlem egy vékony hangot. A szőke hajú Courtney állt mellettem pá méterre, mögötte pedig a talpnyalói, és nem is törődve azzal ,hogy meghallottam őket. Könnyek szöktem a szemembe, de gyorsan lenyeltem és újra mosolyt erőltettem az arcomra, ami most volt a legnehezebb.
- Látjátok? Én megmondtam. - nevetett harsányan. Hirtelen valaki megszorította a kezemet és kihúzott az iskola területéről.
- Ne is foglalkozz velük! - mondta Brian és egyenesen a könnyektől homályos szemembe nézett. - Menjünk haza!


A következő hónapokban annyit mosolyogtam, hogy szinte már fájt az arcom. Reménytelenül vágytam a boldogságra és a szomorúság érzését távolról sem akartam ismerni. Mindennap hamisan vigyorogtam, ami miatt meg is kaptam a bántásokat. Édesanyám haláláról szóló viccek egész nap a fülemben csengtek és nem bírtam kiverni őket az agyamból. Mégis szüntelenül mosolyogtam és nevettem mindenen.

- Hazaértem. - suttogtam, mikor beléptem a lakásba. Ledobtam a táskámat a vállamról és a szobámba siettem. Tekintetem rögtön az ajtó melletti akváriumra tévedt, melynek tetején egy narancssárga színű, apró halacska feküdt élettelenül. Amint megláttam, már nem bírtam a könnyeimmel. Térdre borultam és hangosan zokogni kezdtem. Kisírtam magamból mindent,amit az elmúlt hónapokban áltéltem. Édesanyám halálát, a bántásokat, a vicceket, a lökdöséseket és a harsány nevetéseket, míg a halacskám halála eltörpült mindezek mellett. Nem bírtam abbahagyni a sírást, de nem is akartam. Hirtelen úgy éreztem ,hogy több tonnás súly esik le a szívemről és minden elvesztett könny után jobban éreztem magam. Egész éjszaka sírtam. Fájt a fejem, szemeim feldagadtak, hajam kócos volt, de nem törődtem vele. Csak sírni akartam,szüntelenül zokogni, míg el nem nyom az álom. 

5 megjegyzés:

  1. Kedves Dorothy!
    Eddig ez volt a legjobb írásod, azok közül, amiket a blogon találtam.:)
    Szép fogalmazás, szívbemarkoló téma, jó ötlet. Tetszett, hogy semmi nem tudta kizökkenteni a főhősödet, és egy kis semmiség hozta végül az áttörést.
    Csak azt sajnálom, hogy nem kaptunk nagyobb csattanót a végére!
    Amúgy ügyes, gratulálok!

    VálaszTörlés
  2. Szia Bells!

    Örülök ,hogy tetszett és ,hogy így kifejtetted a véleményedet :) Köszönöm,hogy olvasol :)

    VálaszTörlés
  3. Szia Dorothy!
    Nekem ez az első novellám tőled, és be kell vallanom: tetszett. Szerintem gördülékeny volt, és a megfogalmazások is kellemesen hatottak. Két tanácsot kérlek fogadj meg tőlem:
    1. A 'majd' szóval tessék csínján bánni, mert volt egy szövegrész, amit túlzsúfoltál vele.
    2. Mindig olvassuk át a művet, mielőtt feltöltjük. Így könnyebb átszűrni a szóismétléseket és véletlenül rosszul begépelt ragozásokat!
    Ezek csak tanácsok voltak, hát lássuk a műről alkotott véleményemet:
    Szerintem jó témát fogtál meg, csak egy kicsit szürkén ábrázoltad. Tetszett a visszafogottság és a főszereplőnk is szimpatikus volt. A végén kimondottan tetszett az aranyhal szerepeltetése. Bár én nem erre számítottam, ettől függetlenül tetszett (lehet, pont azért, mert nem számítottam rá). Nem nevezhető triviális zárlatnak, így csak dicsérni tudlak érte. Ez így kerek volt, és még tanulságot is fűztél bele. A SÍRÁSról alkotott véleményedet osztom, így különösen kellemes volt a szívemhez közel álló gondolatokat olvasni, köszönöm :)
    A gyermekkori bántalmazást is logikusan építetted fel, szerintem az is tanulságos a maga módján. Ahogyan egyre többet írok róla, egyre jobban megtetszik. Volt ebben a novellába minden, csak valahogy még egy hangyányi eredetiséget csenhettél volna bele. Rá se ránts, így is csodás!
    Love.Ella.Fisher

    VálaszTörlés
  4. Szia Ella! Köszönöm ,hogy írtál és ,hogy elolvastad :) Van amikor ejtek pár nyelvtani hibát esetleg szóismétlést, de próbálom ezeket javítani :) Örülök ,hogy ezek ellenére is tetszett,próbálom megfogadni a tanácsaidat :)

    Köszönöm ,hogy olvastál:) !

    VálaszTörlés
  5. Dorothy,
    lassacskán de haladok, az olvasgatással, mire ide eljutsz, neked is feltűnhetett, hogy a novellákhoz fűzök megjegyzéseket, nem mintha ha verseket nem szeretném vagy értékelném, a magyarázat valószínűleg az, hogy a prózai művek testhezállóbbak nekem.
    Az idézet az elején teljesen igaz, nagyon jó.
    Az első rész nekem túl gyors, temetés, temetés vége, autó, otthon. A két órás út meg egy kicsit zavaró.
    Érdekesen dolgoztad fel a témát. Érdekelne, hogy te milyen idősnek képzelted el a főszereplőt.
    Igazából nem is részletezném tovább.

    VálaszTörlés